D o l g o z a t ?

3.1K 223 2
                                    

- Lane, Carter! Maguk meg már megint mit csinálnak?!- tépte fel az ajtót Mr. Pennington. Aztán megszólalt az óra kezdetét jelző csengő.

Lucas és én azonnal szétrebbentünk. Én a hajamat igazgattam a fejem búbján, hogy eltakarjam fele az arcomat, miközben lehajoltam, ezzel is elrejzve magam.. Úgy próbáltam tetettni, mintha a füzetemet ásnám elő a táskámból.

- Elnézést tanár úr- motyogtam az orrom alatt a könyveim közé.

- Még nem volt óra, nem csengettek. -vágja rá Lucas -szünet volt. Szünetben pedig azt csinálunk, amit akarunk. -vonja meg a vállát.

- Rendben, Carter. De az én órámon nem legyeskedhet senki! Maguk sem!- pirít rá.

- Elnézést, de órán nem csináltunk semmit- mond újra ellent, széttárva színpadiasan karjait

- Az előző órán sem?- szalad az égbe a bozontos szemöldöke.

- Hát- adja meg magát- Elnézést.- süti le a szemeit.

- A mai napra pedig dolgozatot ígértem, igaz?- csapja össze a tenyereit

Erre egy morajlás vonult végig az osztályon.

- Írunk?- vágott közbe Daniel, forgolódva az osztályban.

- Úgy néz ki- válaszolja neki Peter.

Csak hogy pár szó essen erről a két srácról, Dan és Peter jó barátok voltak. Dan azonban nem tartozott a sportos, menőnek számított fiúk közé. Ő inkább órákig számítógépezett otthon a haverjaival, minthogy bulizni menjen szombatonként. Szokásában Nathan és Conner társult vele, ők voltak a nagy infós hármas, ha lehet így mondani.

- Tanár úr, kérem- nyújtózkodik Alice is jelentkezni- Nem írhatnánk jövő órán?

Alice-ről elég annyi, hogy jó tanuló volt, viszonylag. De nem volt az a stréber csaj sem. Szőke hajával és kedves arcával az ember azonnal elmosolyodott, ha meglátta a lányt.

- Nem- vágja rá Pennington ellentmondást nem tűrő hangon.

- Kérjünk!- száll be a padtársa, Leslie is.

Alice és Leslie párosával elég jóba voltam. Védelembe fogadtam volna ezt a két lányt, de azzal csak a saját helyzetemen rontottam volna. Ennél is jobban.

- De miből írnánk?- bukik ki a kérdés Leslie-ből.

- Hát mibül' Ubul?- szólal fel a hátsó padból Nathan. - egyenletekből.

Az osztály egyik fele nevetésben tör ki, a másik fele szenvedően kémlel körbe az osztályon. Pennington pedig egy harmadik csoportot képez. Azt a fajtát, aki szikrákat szóró szemével meredt az osztályra. Egyessével futtatta végig a tekintetét az osztályon.

- Hát pedig engem nem érdekel. Ha valaki nem tanult, az az ő baja. Én mondtam, jeleztem egy héttel a témazáró előtt. Nem nekem lesz egyes, hanem maguknak. -mondja hivatalos hangnemen. Közben kiosztja az A csoport feladatlapját, fejjel egy fehér lappal felfelé. - Én mondtam, hogy témazáró lesz, igaz, Lane?- ér az én padomhoz.

Most mit válaszoljak? Ha megcáfolom, Pennington berág. Mégjobban. És mégjobban mérges lesz rám, na meg Lucasra. Ha pedig igent mondok, akkor pedig az osztály veszti el bennem a bizalmát. Azt sem szerettem volna igazán. Ha már Rebeccáék utálnak, nem kéne, hogy az egész osztály mellépártoljon, az én káromra.

Úgyhogy inkább csendben maradtam, és a fehér lapra meredve hallgattam.

- Lane!- próbált a szemembe nézni, hogy válaszra bírjon

- Tessék?- nézek fel rá. Próbálok összezavarodott fejet vágni, de szinészi képességekkel nem igazán áldott az ég.

- Kérdeztem valamit.

- Elnézést, nem hallottam- ingatom a fejemet. Érzem, hogy nem számíthatok jó következményekre.

- Hallanni biztos hallotta, hiszen itt álltam felette.

- Elnézést, de valószínűleg nem figyeltem. -motyogom.

- Hát én is úgy látom, valószínűleg. -kommentálja.- Valószínűleg Carteren álmodozott, ahogyan azt az óráimon szokta.- veti a szemem közé

Csak lesütöttem a tekintetem. Nem akarom tudni, mekkora háborút vív Lucas saját magával belül, hogy ne képelke fel Penningtont, vagy akár ne is szóljon neki vissza. Biztos vagyok benne, hogy tudja, jobb, ha nem szólunk bele. Majd Pennington lerendezi magával. A kezét keresem a pad alatt. Ujjaink egymásra találnak ésnösszefonódnak. Megszorítom vékony ujjaimmal a tenyerét. Nem kell megvédenie most. Penningtonnak már úgyis az nagy vereség, ha nem szólunk neki vissza. Ha pedig nem kezdenek szócsatába, talán túl tudjuk élni ezt az órát is.

- Jhaj- sóhajt fel Pennington, és a szívére helyezi a kezét színpadiasan- ez a tiniszerelem! Csak tudnám hány hétig fog tartani!- ossza tovább a dolgozatokat, magát riszálva a padok közötti folyosón.. -Komolyan mondom, év végére a terem két ellentétes sarkában fognak ülni, és egymárs sem fognak nézni!- most ért Rebecca helyére. Hátrafordultam. A lányka pedig gonosz vigyorral nézett vissza Pennington szemébe, jelezve, hogy egyet értettek.

Tudom, hogy Rebecca ebbe nem fog beleszólni. Nem érné meg neki vitatkozni. De akkor is, utáltam az a nőszemélyt, az egész lényét.

Lucas tekintetébe merültem, és minél mélyebbre akartam nézni a szemeibe. Láttam, hogy tavaszi ég színű szemei lángolnak. De megpróbáltam lenyugtatni szelíd, zöld szemeimmel az ő háborgó szívét.

Akiket mindig elítéltünkWhere stories live. Discover now