Kételkedés és Bízás •S.M• •2.évad ✔•

~2~

•❇ Shawn Mendes❇ •

A haját birizgáltam és csukott szemmel élveztem hideg kezének érintését. Szép lassan úgy éreztem, hogy egyenletesen veszi a levegőt, a teste pedig elernyedt, ami röviden azt jelenti, hogy elaludt. Ezuttal viszont nekem nem sikerült.

Két órával ezelőtt is csak a kimerültség nyomott el. Viszont, ebben az esetben a lelkiismeret furdalásom nem hagyott nyugovóra térni.

Hogy mit tettem? Elhanyagoltam. Nagyon. Alig hívtam fel, ő pedig nem akart zavarni. Így volt, hogy egy hétig alig beszéltünk.

***

Magamat emésztgettem, egészen addig, ameddig Corin fel nem ébredt. Álmosan emelte fel rám a tekintetét és lágyan elmosolyodott.

- Elszunyókáltam. – motyogta a mellkasomba.

- Észrevettem. – kezdtem el cirógatni a haját. Visszahajtotta a fejét a mellkasomra. – Picim. – válaszul egy fárradt morgást hallatott. – Neked nem tanulnod kéne?

- Kurva KRESZ... – morgott még mindig.

- Hé, nem szép ilyet hallani egy lánytól. – "szidtam" le.

- Nem nagyon érdekel. – vonta meg a vállát.

- Mióta vagy ilyen flegma, hm? – hadartam, majd ledobtam magamról és felé kerekedtem. Akkor játsszunk ilyet. – Én is flegmulok Cica. – nyújtottam ki a nyelvem.

Kezdődhet az akció. Szokásom szerint elkezdtem szívni a vérét. Teljes testsúlyommal ránehezedtem és elengedtem magam. Egy fájdalmas nyöszörgést hallottam magam alól, majd éles fájdalmat a vádlimban. Megrugott. Mikor odakaptam egy halk kacagást is hallottam, valahol a mellkasom tájékán. Képes kiröhögni. A kis szemét. Mikor érezte, hogy két kezem megtalálta az övéit, és a feje fölé hajtottam azokat. Gyorsan elkaptam onnan, és elkezdtem csikizni az oldalát. Ő pedig vergődött.

Egy popsztár átlagos délutánja. Jaj, nem...

Amikor vagy negyedszerre rugott bele a lábamba, megszorítottam a kezeit. Fájdalmasan felszisszent.

- Shawn... – a hangja remegett. Még mindig nem teljesen bízik bennem.

- Shh, nincs gond. Rendben vagyok. – gördültem le róla, mire bűnbánóan a szemembe nézett. – És te is. – az egyik tenyeremet felé nyújtottam, majd amikor vette, hogy mit szeretnék, a kezembe adta a csuklóját. Felültem mellé, szemügyre vettem, az apró, de annál több fájfalmat okozó sérülését. A számhoz emeltem és egy gyenge puszit adtam a puha bőrre. – Sajnálom... – néztem a szemébe bűnbánóan.

- Semmi gond. – sóhajtott, majd a vállamra hajtotta a fejét.

- Jól esik fél hónap után újra pihenni. – szuszogtam nagyokat. Csak bólogatott, majd egy ásítást követően átölelte a mellkasom.

Csak céltalanul feküdtünk egymás mellett. Én kimerültem, le merem fogadni, hogy ő is. A haját simogattam, és boldog voltam. A mosoly akármilyen formája, de ott ült az ajkaimon. Boldogság. Ennek feltétele csak ő volt. Csak ő. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy ott volt mellettem.

Nem tudtunk aludni. Nem is ez volt a lényeg. Hanem az, hogy élveztük egymás közelségét. A simogatásokat, puszikat, és esetleges csókokat is.

Sok hosszú év után végre rátaláltam a szerelemre. Hihetetlenül igaz az, amikor azt mondják, "mintha lebegnél" és tényleg. Egy bizonyos felhő körülvesz, és nem enged szabadulni, csak nagyon nehezen. Rózsaszínben látsz mindent vele kapcsolatban. Mindent.

Szar példa, de ha embert ölt volna, azt akkor is finomítva látnám, vagy eltalán nem. A szerelem vak. Minden tekintetben. Az orrod hegyénél sem látsz tovább, és nem is számít, hogy a másik hogy néz ki. Az igazi szerelemben nem a másik külsejébe szeretsz bele. A belső számít, minden apró hibáját kinagyítva is egy szinte tökéletes lánynak látnám. Akibe beleszerettem.

                                                                   

Tudom, tudom, elég unalmas rész lett, de igérem, nem sokára beindulnak körülöttük a dolgok.
Ha tetszett vote-oljatok, kommenteljetek!
Sziasztok! ❤💕