Kötelék //BEFEJEZETT//

5. Fejezet: Megfigyelés

Sziasztok! Végre valahára meghoztam a következő fejezetet, mely nem lett hosszú, de egy fontos, átvezető szerepet tölt be. Ha már erre jársz, hadd hívjam fel figyelmedet a profilomra kiírt, évfordulós kérdésre, melyre nagyon szeretnék választ kapni. *önreklám vége*
Jó olvasást kívánok, és ha elolvastad, várom a véleményeket, kommenteket szeretettel, és mivel tudjátok, milyen keménykezű vagyok, csak érdeklődés esetén folytatom a történetet :D

Love ya :*

Egy fekete, passzos, magas derekú, sok gombos nadrágot viseltem, amibe egy fehér, laza blúzt tűrtem. Roxmorts egyik kis kiadó szobájában feküdtem mozdulatlanul a poros ágyon, s azon agyaltam, mit is keresek itt egészen pontosan, s ez hogyan hathat a saját jelenemre, ahonnan távoztam. Most, hogy ott voltam, láttam a húsz évvel ezelőtti világot, az embereket, egyre csak az járt a fejemben, miért nem voltam képes nyugton megmaradni a fenekemen 1997-ban. Találkoztam a híres-hírhedt Sirius Blackkel és Harry Potter apjával, valamint a volt tanárom tinédzser énjével, de ezen kívül semmi különöset nem fedeztem fel. Kevesebbet beszéltek a háborúról, talán ezt lehetne még megemlíteni, de ugyanúgy jelen volt. Időközben rájöttem, hogy ennek oka az lehetett, hogy amikorra visszautaztam, az Első Varázslóháború második fele volt. Persze, soha nem figyeltél mágiatörténet órán...

Közeledett a várva várt hétvége, mikor is a roxforti diákok Roxmortsba kirándulnak, s levetik nyakkendőiket, melyről beazonosíthatóak. A fekete, címer nélküli talár - melyből minden tanulónak van egy - már ott pihent a szobám ajtaján elhelyezett fogason, s arra várt, hogy végre magamra ölthessem. Vártam a megfelelő alkalomra, hogy visszaosonhassak a kastélyba, s további felfedezéseket tegyek, egyre több embert ismerjek meg, miközben titokban tartom, ki is vagyok én.

Szombat reggel izgatottan keltem, s öltöttem magamra a fekete nadrágot és a blúzt, majd belebújtam a kikészített talárba, hogy aztán gyomrom korgásának eleget téve elinduljak az iskola felé, ahol már egészen biztosan várta a tanulókat a friss reggeli. Igyekeztem nem gyanúsan viselkedni, miközben végighaladtam a kicsiny falu főutcáján, mely az iskolába vezetett. A napokban már mászkáltam, és még senki nem szúrt ki, szóval viszonylag nyugodt szívvel baktattam a macskaköves úton, a vásárlókat kerülgetve.
Elérve az iskola határát, nem találtam magam egyedül, ugyanis a Roxmortsba tartó diákok már útnak indultak, így feltűnésmentesen hatolhattam be a birtokra. A friss, tavaszi reggel hatására már jó páran kint ültek az udvaron - még a melegebb talárba burkolózva -, de inkább csak az idősebbek közül. Ismertem jól ezt az érzést: harmadéves korunkban láthattuk először a falut, de ahogy teltek az évek, az mit sem változott, s a sok alkalom után már nem nyújtott izgalmat és élvezetet a látogatása.

Örömmel tekintettem végig a kint ülő diákokon, s arra gondoltam, ha itt is van az Első Varázslóháború, mit se számít, mert ez a kert, ez a birtok maga az éden. Ahogy beléptem az ismerős falak közé, gyorsan felmelegedtem, s be is fordultam a Nagyterembe, ahol még néhány felsőbb éves reggelizett. Megszokásból azonnal a Hullóhát asztalához indultam, majd helyet foglaltam egy üres helyen, melynek közelében senki nem ült. Jobb a békesség, amíg nem kezdenek kérdezősködni, ki is vagyok.
Miközben magam elé emeltem egy pirítóst és öntöttem töklevet, a még teremben maradtakat fixíroztam. Érdekes volt felfedezni olyan arcokat, akiknek a képét a kutatás során a régi évkönyvben láttam, vagy éppen nagyon hasonlítottak gyermekeikre, akik nekem iskolatársaim voltak 1997-ben.
Azonban akkor teljesen lefagytam, mikor a mardekárosok asztala felé pillantva szinte kiszúrta a szemem egy fekete hajú fiú. Innen, a másik asztaltól is jól láttam minden egyes részletét arcának, s mozdulatának minden rezdülését. Talán megszokás miatt éleződtek ki így érzékeim, ha róla volt szó. Furcsa volt úgy végigtekinteni rajta, hogy tudtam, itt még csak egy ártatlan fiatal srác, nem több. Haja valamivel hosszabb volt, s tarkóján copfba fogta, fekete szeme szinte falta a kezében tartott könyv sorait, miközben megreggelizett - kényelmesen, komótosan, ahogy neki kényelmes. Nem sietett sehova. Fekete talárt viselt fehér, ránctalan inggel, melynek gallérját igényesen lehajtotta. Mikor befejezte a reggelit, könyvét a kezében fogva állt fel, s indult el a teremből kifele. Ahogy lábra állt, szembesülnöm kellett vele, mennyire magas és vékony, szinte már fess. Ettől a gondolattól viszont majdhogynem elment az étvágyam. Ez volt ő, a fiatal Piton - még nem - professzor. Ugyanolyan sápadt, vékony szájú, fekete hajú, és zárkózott volt, mint felnőtt énje, viszont el kellett ismerni: egész helyesnek számított, ha elvonatkoztattam attól, hogy ő lesz a rettegett bájitaltan professzorom.

Pitonnal való nem-találkozásom és a reggelim után a kastély folyosóit róttam, sétálgattam, s figyeltem a körülöttem folyó eseményeket. A negyedik emeleti folyosó egyik ablakján keresztül figyeltem a Tiltott Rengeteg és a Roxfort között lézengő diákokat - a fa tövében olvasó Perselus Pitont, mikor valaki hirtelen mellém áll.
- Már égen-földön kerestem - szólalt meg azonnal váratlan vendégem.
- De hiszen... - a férfi felé fordultam, s már majdnem kicsúszott számon az igazság, de végül sikerült csöndben maradnom.
- Ms. Muñoz, szerintem spóroljuk meg magunknak azt az időt, mikor úgy tesz, mintha nem tudná, miről beszélek, én pedig győzködöm önt - mosolygott, s bár hangja határozott volt, szeme derűtől csillogott. - Mit szólna, ha ezt a kedves diskurzust az irodámban folytatnánk?
- Igen, Dumbledore professzor - egyeztem bele fásultan, s bár az igazgató úrnak látszólag jókedve volt, pontosan jól tudtam, hogy eszméletlenül nagy bajban vagyok.