Kötelék //BEFEJEZETT//

19. Fejezet: Másnap

Sziasztok! Előre is nagyon boldog Újévet kívánok minden kedves olvasómnak!
Meghoztam az új, várakozással teli részt, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Illetve arra szeretnélek kérni benneteket, hogy a profilom alá kitett kis posztot lessétek meg (a beszélgetések fül alatt), a 2019-es terveimet írtam le ott Nektek. :)
Jó olvasást, és rengeteg kommentet kívánok!

Love ya :*

Álomtalan álomból ébredve egy röpke pillanat erejéig semmit nem tudtam. Aztán szépen lassan kitisztult a kép, és rájöttem, hogy Sirius házában vagyok a Grimmauld tér 12-ben, mert a szüleim meghaltak, s én ennek szemtanúja voltam. Legszívesebben tovább sírtam volna, hiszen mást nem tudtam volna tenni, de előző éjjel kiapadtak már könnycsatornáim. Így hát csak keserű, mardosó érzéssel szívemben, feküdtem és a plafont bámultam.
- Ha egyszer történne velünk valami, tudnod kell, hogy apád és én nagyon szeretünk. És ha ez bekövetkezik, ígérd meg nekem, kérlek, hogy nem omlasz össze. Meg kell vívnod a háború és a hétköznapok harcait is. Ígérd meg nekem, Gemma, hogy így lesz!
- Megígérem.
Anyámmal váltott, régi beszélgetés utat tört magának zavaros elmémbe, mintha csak egy időzítő lenne, ami figyelmeztet, hogy szedjem össze magamat. Ha csak fekszem az ágyban és kesergek, ők attól még ugyanúgy halottak lesznek, a háború ugyanúgy zajlik és nem segítek azzal, hogy tehetetlenül bánkódom.
Mozdulataim lassúak és kimértek voltak, de végül megtettem a szükséges lépéseket. Levetettem magamról a paplant, felálltam, s a gardróbszekrényhez sétálva szemügyre vettem a választékomat. Tombolt a nyár, így egy egyszerű, otthoni rövidnadrágot vettem fel, ami combközépig sem ért, hozzá pedig egy vékonyabb pulóvert. Nyár volt ugyan és felkeltem, ahogy megígértem anno anyának, de attól még szükségem volt az érzésre, hogy bármikor beburkolózhatok és elbújhatok - erre kellett a pulóver.
Fogmosási és fésülködési szándékkal álltam a tükör elé, de amint megláttam magamat, elment az a minimális kedvem is minden hétköznapi, normális dologtól. Szemem és orrom vörös volt a sírástól, bőröm a szokásosnál is sápadtabb, testtartásom pedig egy elveszett kisgyerekéhez hasonlított leginkább.
- Erősnek kell lenned - szóltam magamra, de még tükörképemet sem tudtam komolyan venni ezzel a meggyötört, rekedt hanggal.
Végül így, mezítláb indultam meg a konyha felé. Bár semmi étvágyam nem volt, tudtam, hogy ennem kell, különben még jobban legyengülök. A Black kúria csöndes és júliushoz képest hűvös volt, de határozott léptekkel indultam meg lefelé a lépcsőn a második emeletről. A falakon fáklyák kísérték utamat, így megszabadultam a káros sötétségtől, melytől mindig is rettegtem. A konyha ajtaja zárva volt, de a réseken láttam kiszűrődni a fényt - ez biztosított róla, hogy vendéglátóm ott tartózkodik.
Az ajtó némán nyílt ki, így a bent tanyázó Sirius nem vett észre. Háttal ült nekem, így csak annyit láttam belőle, hogy köntöst viselt, s haját fésületlenül engedte előre omlani, így olvasta a Reggeli Prófétát. Nem köszöntöttem, csak besétáltam lassan és a konyha túloldalán lévő, kék bögrét vettem célba, mert megnyugvásképpen teát szerettem volna készíteni. Mióta elhaladtam a férfi mellett, magamon éreztem fürkésző tekintetét, bár először nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert rá akart jönni, hogyan vagyok a tegnapi tragédia után, vagy mert mikor a bögréért felnyúlva lábujjhegyre álltam, rövidnadrágom felcsúszott kicsit fenekemen.
- Teát? - köszörülte meg a torkát, mikor megfordultam a bögrével.
- Olvasol a gondolataimban - kényszerítettem egy halvány mosolyt arcomra, s léptem felé párat.
Kivette kezemből a bögrét, s óvatosan megdöntve beletöltötte a gőzölgő, forró teát, majd visszaadta, s összehajtva az újságot eltolta magától.
- Na, gyere ide - mosolygott vissza kényszeredetten, s kinyújtotta felém a kezét.

Tenyerébe csúsztattam kezemet, mire ő óvatosan magához húzott, s megfordítva az ölébe ültetett, majd átfogta a derekamat, míg én a bögrét szorongattam. Eddig nem tudtam, de akkor világossá vált, hogy erre volt szükségem. Nem akartam sírni már, és akkor világossá vált, hogy pontosan ez volt az, amit akartam - szorosa ölelő karokkal tartotta össze szívem apró, szétesett darabjait.
Ekkor vettem csak észre, hogy a köntöst nem fogta össze, s csak egy hosszú nadrágot viselt, így örömmel bújtam hozzá meleg, meztelen felsőtestéhez.
- Ezt meg tudnám szokni - suttogtam akaratlanul is.
- Én is - felelte halkan, s szorosabban fonta körém karjait, én pedig otthonra leltem. - Figyelj csak - köszörülte meg a torkát kelletlenül, de én még nem akartam megszakítani ezt az elképesztően kellemes pillanatot, így mozdulatlan maradtam, nem néztem fel rá. - Gondolkoztam - folytatta zavartalanul. - Megihatnád a bájitalt...
- Hogy mi? - pattantam fel mellkasáról, tettem le a teát, de ülve maradtam ölében. Nem kellett pontosítania, mindketten tudtuk, hogy arról a bájitalról beszél, amit januárban hozott nekem 1977-ből arra az esetre, ha vissza szeretnék menni az ő tinédzserkorába.
- Igen, úgy érzem, eljött az ideje. Ha jól tudom, hamarosan betöltöd a 17-et, függetlenné válsz, a Roxfort többé nem biztonságos, hiszen Dumbledore meghalt, így valószínűleg a Halálfalók be fogják tenni a lábukat oda nemsokára. Emellett... Jó, igazából nem akartam felhozni, hiszen tegnap délután történt és még nem dolgoztad fel... Bár nem tudom, fel lehet-e dolgozni egy ilyen tragédiát, és tényleg nem szeretném ezt érvként használni, de... Már nem tart itt 1997-ben semmi...
Egy pillanatra megbotránkoztatott, hogy szerelmünk beteljesülése érdekében felhozta érvként a szüleim halálát, de derekamat melegítő kezei emlékeztetettek rá, hogy Sirius nem akar nekem rosszat, másrészt pedig teljesen igaza volt. Nem volt már ok, amiért itt maradhatnék. Őt tudtam volna példának mondani, hogy miért akarok maradni, de hiszen 1977-ben hozzá mennék vissza, így az irányából nem érne veszteség. Pennyvel azóta nem beszéltem, hogy hazautazott nagyszüleihez, a Roxfortba valóban nem mehettem vissza - bár ez eddig nem tudatosodott bennem -, más pedig tényleg nem tartana itt.
Fejemet ismét mellére döntöttem, majd sóhajtva feleltem.

- Igazad lehet, ez lenne a logikus lépés.