11. Fejezet: Tavaszi Bál

1.6K 136 14
                                    

Sziasztok! Íme, az ünnepi különkiadás második része, a 11. fejezet! Jó olvasást, és várom szeretettel a kommenteket!

Love ya :*


Sokáig álltam ott az elhagyatott folyosón, míg összeszedtem magam, de végül meggyőztem magam, hogy muszáj hazamennem - erről nálam sokkal nagyobb erők gondoskodnak - így ki fogom hozni ebből az utolsó estéből a maximumot. Nem lehetek gyáva, nem remeghetek és nem bújhatok el - hiszen már úgysincs vesztenivalóm, mert ma hajnalban hazamegyek.

Nagy levegőt véve fújtam ki gondjaimat és negatív gondolataimat, hogy aztán tovább folytathassam utamat a Nagyterem felé, ahonnan már jó nagy zsivaj és zene zaja hallatszott. Nevetések törték meg a zene dallamát, s amint befordultam a nyitott ajtókon, elállt a lélegzetem. Az asztaloknak és padoknak nyoma sem volt, cserében az egész terem minden fala napsárga aranyban pompázott, s szivárványszínű virágfüzérek futottak keresztül a termen. Kerekasztalok néhány székkel biztosítottak ülőhelyet a táncolni nem vágyóknak, valamint itt ehettek és ihattak a diákok. A táncparkett hatalmas volt, s bár fogalmam sem volt, honnan jön a zene, a többieket látszólag nem zavarta a megválaszolatlanul maradt kérdés: rengetegen ropták már.

Ahogy átléptem a küszöböt, mintha egy másik világba léptem volna be, szinte azonnal táncra akartam perdülni, mégis inkább először az italos pult felé vettem az irányt.
- Régen láttalak - hallottam meg hirtelen egy ismerős hangot magam mögül, miközben letettem kiürült poharamat. Ijedtem megugrottam kicsit, de végül nem fordultam meg, mert éreztem, hogy Sirius túl közel áll hozzám.
- Hogyan ismertél fel ilyen gyorsan? - csusszant ki a számon akarva-akaratlanul.
- Ha az ember egyvalakire vár egész este, azonnal megérzi, ha a terembe lép.
Szívem hevesen vert, és agyam azonnal pörögni kezdett. Lelki szemeim előtt megjelent a hírhedt tömeggyilkos őrjöngő arca, majd a hírből ismert szoknyapecér kiállása, mely különféle fondorlatokra volt képes csak azért, hogy a lányt ágyba vigye, majd láttam azt az énjét is, amelyikkel végig beszélgettem a napot a könyvtárba. Nem tudtam eldönteni, melyik áll most mögöttem, melyik a tényleges valója, s a következő lépésemen gondolkoztam. Végül lenyugodva arra jutottam, hogy idefelé is megállapítottam, hogy nincs mit veszítenem, így bármit tehetek: holnap már nem leszek itt, hogy a szemébe kelljen néznem a következmények miatt.

Végül lassan megfordultam, s szemeibe néztem, hogy újra elvesszek. Elegáns, fekete dísztalárt viselt fekete, szemét takaró maszkkal, s haját eddig soha nem látott módon apró lófarokba fogta tarkóján. Megborotválkozott, arcbőréről érintés nélkül is meg tudtam állapítani, hogy puha és sima. De ami igazán megszokott, az természetesen szürke szeme volt, mely szinte húzott magához. Már értettem, mit lát benne minden lány.
- Szabad egy táncot? - kérdezte hátra lépve, s kezét nyújtva, mikor nem feleltem vallomására.
Ismét néma maradtam, csak érdes tenyerébe csúsztattam balomat, s hagytam, hogy a parkettre vezessem, ahol csatlakoztunk a többi táncoló párhoz. Párhoz.

Tánc közben varázslat vett körül, és nem csak azért, mert a termet varázslat tette ilyen gyönyörűvé. Minden összeállt, a világot pedig harmónia uralta, teljesen függetlenül attól, hogy 1977-et vagy 1997-et írtunk. Egyetlen egy tökéletes pillanatig minden porcikámmal azt éreztem, hogy élek. Ahogy testünk összesimult, kézfejem az övébe olvadt, mellemen éreztem szívverését, és halántékomon forró leheletét, rájöttem, hogy a táncban az a jó, hogy egy ideig nem kell beszélned, ha nem akarsz. A rossz pedig az, hogy túlságosan megismered a partnered testét. A szenvedély nem a levegőben keringett körülöttünk, ahogy lábaink, s csípőnk mozdult, mi magunk voltunk a szenvedély. Nem tudtam, melyik Sirius volt az igazi, de nem is számított. Csak az érdekelt, mit mutat nekem, s nekem azt mutatta, hogy egy olyan fiú, aki mellett királynőnek érzem magam - ha csak egy tánc erejéig is.
Miután megpörgetett, szinte azonnal tette vissza nagy tenyerét lapockáimra, hogy a ritmust megtartva újra ketten lehessünk.

Csak mikor véget ért a szám, akkor vettem észre, mennyire lihegünk mindketten, s hogy milyen sokan bámulnak ránk. Bár soha nem táncoltam, a lépések automatikusan jöttek, ha ő vezetett. Igen, ekkor kezdett visszaszivárogni minden, ami a valósághoz kötött. A körülöttünk állók mustráló, irigy tekintete, a taps tompa zaja, a zene némasága, és a tudat, hogy nemsokára mennem kell. Bár ez utóbbi vörös vészjelzőként lüktetett bennem, csak Siriust láttam. Ez a két érzékelés összekapcsolódott, s ennek következménye lehetett talán az, hogy minden bátorságomat összegyűjtve, elveimet és gondolataimat sutba vágva előre lendültem, és megcsókoltam. Ajka puha volt, mégis határozott, mozogva viszonozta csókomat, s szorító karjával biztosított róla: nem álmodom. Ekkor ébredtem csak rá, hogy az igazi csók előtti csókok nem számítanak. Ez a csók tényleg Az Igazi Csók volt, ugyanis fenekestül felforgatta a világomat. Az a fajta csók volt, amely felhasítja az eget, leállítja a légzésemet, aztán újraindítja. Megmutatja, hogy életem minden eddigi csókja hamis volt, s csak őrá vártam.

Ahogy ajkaink elváltak egymástól, máris hiányozni kezdtek, de szemeiben ülő csodálkozás és gyengédség kárpótolt ezért.
- Mit művelsz velem, te boszorkány? - lehelte.
Ekkor éles hullámként jött elmémet kitisztító felismerés, mit is műveltem. Megváltoztattam a múltat. Nyomot hagytam. Beleégettem magam a történelem egy olyan részébe, melynek ugyan nincs nagy jelentősége a varázslótársadalom szemében, de több ember élete is megváltoztathatja.
Felismerésem teljesen átvette felettem az irányítást.
- Mennem kell - suttogtam akarva-akaratlanul.

És kibontakozva a fiú öleléséből, szaladni kezdtem.

Kötelék //BEFEJEZETT//Where stories live. Discover now