Kötelék //BEFEJEZETT//

18. Fejezet: Otthon, édes otthon

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, fogadjátok szeretettel.
Jó olvasást és várom a kommenteket, véleményeket.

Love ya :*

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola feketébe és komorságba öltözött 1997. június 30-án, mikor Perselus Piton professzor felfedve valódi énjét Avada Kedavrát szórt a Csillagvizsgáló toronyba Albus Dumbledore igazgató úrra. Azzal, hogy Dumbledore meghalt nem csak egy igazgatót veszítettünk el, hanem valakit, aki mindig figyelt minket és vigyázott ránk, valamint egy nagyon erős varázslót is, az egyetlent, akitől Tudjukki tartott. Tudtam, hogy innentől kezdve nincs, mi megállítaná a Sötét Nagyurat, és akkora veszélyben vagyunk, mint eddig még soha.

Egyedül ültem a kupéban, s némán zötyögtünk a King's Cross felé a Roxfort Expresszel - olyan kevesen maradtunk a halálozások és eltűnések miatt, hogy könnyedén találtam olyan helyet, ahol nem kellett másokkal osztozkodnom. Már délután volt, mikor lassítani kezdett a vonat, én pedig leemeltem fejem fölül a poggyászomat, hogy aztán a többiekkel együtt a vonat keskeny folyosójára tömörüljek és nagy nehezen leverekedjem magam a szerelvényről.
A peronon megannyi szülő, testvér és egyéb rokon sorakozott saját diákját keresve, de én tudtam, hogy nem kell szüleim után kutatnom, mert megbeszéltem velük, hogy egy barátommal beszélgetek még, és majd ők hazavisznek. Hevesen verdeső szívvel ugrottam le a peron betonjára és izgatottan hordoztam végig tekintetemet a várakozók arcán.
Mikor Siriust megpillantottam, szívem kihagyott egy ütemet, s megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, hogy aztán újult erővel kezdjek áttörni a tömegen, ami ugyan nagy volt, közel sem akkora, mint az elmúlt években.

Sirius egy kisebb váróterem előtt állt, melynek ajtaján bement, mikor észrevette, hogy megláttam őt. Türelmetlenül haladtam felé, s szinte őrült módjára rontottam be a váróba, ahol teljesen egyedül voltunk. Poggyászomat letámasztottam az ajtónak, s a helyiség másik felében álló férfi felé néztem. Fekete inget visel, ami csak kihangsúlyozta gyönyörű, világos szemét és elegánsan hátrakötött haját. Meg nem mondtam volna, hogy háborús harcos.
Vigyorogva kezdtem futni felé, és szinte ráugrottam, úgy öleltem át. Lábaimmal átkulcsoltam derekát, kezeimmel pedig nyakát, s így szorítottam magamhoz.
- Gemma - suttogta meglepetten, ahogy erős karjaival derekamat ölelte. Könnyedén tartotta meg súlyomat, mintha csak pár kiló lennék.
Hangjától és jelenlététől megbabonázva elvesztettem a fejemet, s teljesen megfeledkeztem róla, hogy mekkora korkülönbség van jelenleg köztünk, háborút vívunk korunk legnagyobb sötét mágusával és illegális terveink vannak azért, hogy együtt lehessünk. Minden kiröppent a fejemből, s így, ahogy derekát fogtam át lábammal, fejemet hátrahúztam, majd számat szorosan övére szorítottam. Nem érdekelt semmi, csak meg akartam csókolni. Egy pillanatra lefagyott, majd hevesen visszacsókolt. Hátát a falnak vetette, keze fel-le járt hátamon. Régi vágyam teljesedett ki, melyre hónapokig vártam, s azt kívántam, bár minden bajunk tovaszállna.

- Ne haragudj - suttogtam, ahogy elváltam tőle, majd lecsusszantam a földre. - Nem bírtam ki...
- Én pedig nem bántam - suttogta vissza. - Hiányoztál.
- Te is nekem - feleltem halkan, s homlokomat mellkasának döntöttem. - Bár így maradhatnánk örökké...
- Nyugalomban... - fejezte be mondatomat.

Jó ideig maradtunk ott a váróban egy padon ülve, beszélgetve, csókolózva, egymás kezét szorongatva. Mikor társashoppanálást hajtottunk végre, rosszullét kerülgetett és szorongás fogott el, mikor megláttam a házunkat, mert rájöttem, búcsúznunk kell.
- Ejtsük meg minél hamarabb azt a látogatást - kértem, s utaltam a levélben tett kérésére, miszerint látogassam meg a házában a nyár folyamán.
- Mindenképpen - felelte, s forró búcsúcsókot nyomott ajkaimra. - Ha nem baj, nem kísérlek be - ódzkodott.
- Persze - mosolyogtam rá keserűen.

Még egyszer felé hajoltam, hogy megcsókoljam, de félbeszakított ebben az éles sikoly, mely átjárta az egész birtokot. A házból jött, s az ijesztő hangmagasság ellenére azonnal felismertem anyám hangját.
Meggondolatlanul azonnal rohanni kezdtem a ház felé, s Siriust nyomomban hallottam, de nem néztem hátra. Különféle rémlátomások gyötörtek, míg el nem értem a házat. Ott aztán egész testemben lüktető szívveréssel, izzadó tenyérrel téptem fel a jól ismert ajtót, hogy aztán hangos sikoly hagyja el az én számat is.
- Ne! - kiáltottam fel jeges félelemmel hangomban és egész testemben.
Bent egy maroknyi csuklyás alak fogta körbe szüleimet. Anyám mozdulatlanul hevert a földön, apám pedig fölé görnyedve zokogott, s védte.
- Gemma, ne! - szólalt meg apám kétségbeesetten, ahogy felpillantott rám. Szemeiben gyötrelem és veszteség egyvelege ült meg.
- Milyen kedves, hogy te is beugrottál - szólt negédesen az egyik maszkos csuklyás, s én magamat is meglepve, legszívesebben felpofoztam volna. Gondolkozás nélkül, szinte azonnal pálcát rántottam, s rájuk szegeztem. Nekik ezt nem kellett tudni, de fogalmam sem volt, ebben az éles helyzetben melyik varázslatot kellene használnom.
Egyszerre négy pálcával néztem farkasszemet, s szinte lassított felvételben láttam, hogy egy tűznyaláb robban ki az egyikből, hogy aztán felém vegye az utat. Megrettentem, azonnal leblokkoltam, és ha profi párbajozó lettem volna se jutott volna eszembe egy ellenvarázslat sem, ugyanis azt már láttam az átkon, hogy nem hétköznapi tűzről van szó.
Sirius erősen ragadta meg vállaimat, hogy arrébb rántson. Ennek következtében mindketten a földön terültünk el. Ahogy ott feküdtem, s néztem előre, anyám üveges tekintete bámult vissza rám.
Hangos, sikoly kísérte zokogásban törtem ki, ahogy ráeszméltem a csúf valóságra. Meghalt. Sirius felállt, és szembeszállt a Halálfalókkal, de én mozdulni sem bírtam, csak rázott a sírás és az élettelen testet bámultam.
Hangos kiáltásra riadtam fel bambulásomból, s csak ekkor vettem észre, hogy a Táltos tűz teljesen ellepte a házat. A kiáltás apám felől jött, akit az egyik csuklyás alak meglökött, s egyenesen a tűz karjaiba zuhant. Talán soha nem felejtem el a kiáltozások zaját és az égett hús és haj bűzének egyvelegét.
A hangok elnémultak, a szagok eltűntek, minden megsemmisült körülöttem, mintha egy burkot húztam volna magam köré. Ültem a padlón, és halott szüleim testét bámultam. Egyedül maradtam. Egyes egyedül vagyok a nagyvilágban. Senkim sincs már.
Könnyeim megállíthatatlanul törtek utat maguknak, ahogy Sirius hangja is elmémbe, nevemet kiáltozta, de én moccanni sem tudtam, teljesen lesokkolódva ültem ott és megállíthatatlanul sírtam.

Ahogy egy erős kéz hozzám ért, szinte minden érzékelésem egyszerre tért vissza. Bőröm égett a forróságtól, tüdőm szúrt a belélegzett füsttől, még könnyeim is forróak voltak, de mindez eltörpült kettéhasadt szívem okozta fájdalom mellett. Két kéz a hónom alá nyúlt, s mint egy kisgyereket, felemelt, s társashoppanálást végzett.
Ezúttal nem tudtam magamban tartani, s a fűre ereszkedve négykézláb, elhánytam magam. Legyengülten térdeltem a gyepen, s az sem érdekelt, ha egy Halálfaló hozott magával. Egy parkban voltunk. Egy sötét, megnyugvás sugárzó, néma parkban.
- Sajnálom, Gemma - szólalt meg mögöttem Sirius keserű, legyőzött hangon.
Nem feleltem, csak összeszedtem minimális erőmet, s kényszerítve magamat felálltam. Lassan megfordultam. Sirius elegáns, fekete ingéből alig maradt valami, a tűz áldozatává vált, így jól látszódott korosodó, de még így is fitten tartott, edzett felsőteste. Barna haja ziláltan, szertelenül omlott arca mellé. Bőre fekete korommal fedett volt és büdös.
Szótlanul felé léptem, és hozzá bújva zokogni kezdtem újra. Az erős, védelmező karok most valamelyest megnyugvást és védelmet jelentettek, de elmémben teljes volt a káosz.