20. Fejezet: Nagy utazás

1.4K 105 6
                                    

Sziasztok! Íme a legújabb fejezet, fogadjátok szeretettel - szerintem nagyon fog tetszeni nektek, amennyire vártátok már ezt a "fordulatot" :D
Jó olvasást és sok-sok kommentet kívánok :)

Love ya :*



Egész nap Sirius ötletén gondolkoztam, hogy véglegesen szűnjek meg létezni az 1990-es években, s inkább kezdjek új életet vele, húsz évvel korábban - addig sem gondoltam a tegnap délutánra... Valójában láttam az igazát és egyet is értettem vele, hogy miért lenne jó visszautazni a születésnapom után, de ragaszkodtam a saját jelenemhez valamiért, így hezitáltam.
A napok csigalassúsággal teltek-múltak, míg nem egyik reggel arra nem ébredtem, hogy a szokásos csöndet beszélgetés zaja töri meg. Ahogy oldalra pillantottam, láttam, hogy az óra még csak reggel tízet mutat, így több szempontból is furcsálltam a dolgot. Vendégeink lennének?

Először csak egy köntöst kaptam magamra, hogy a vendégszobából kilépve, a korlátnak támaszkodva lelessek a földszintre, hogy kik érkeztek. Az előszobában rengetegen álltak, s haladtak a konyha felé szépen lassan, miközben be nem állt a szájuk. Nagyon sok embert nem ismertem fel, de azt láttam, hogy köztük van Harry Potter és Remus Lupin - mindenki más ismeretlennek tűnt két emeletnyi magasságból.
Visszatérve szobámba, úgy döntöttem, felöltözöm és én is lemegyek hozzájuk, ugyanis eléggé furdalt a kíváncsiság, hogy vajon kik ezek és mit kereshetnek itt. Egy hosszú szárú, sztreccs nadrágot választottam fehér ujjatlan pólóval, hajamat pedig egyszerű kontyba fogtam. Az elmúlt napokban - Sirius miatt - túl könnyedén hozzászoktam, hogy otthonomnak tekintsem ezt a házat, így egyáltalán nem hordtam cipőt - most is mezítláb indultam meg lefelé a lépcsőn. Mire leértem, a vendégek mind beözönlöttek a konyhába, ahol helyet is foglaltak a hosszú étkezőasztal körül. A résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül láttam őket, s hevesen dobogó szívvel lépdeltem feléjük - ha bemegyek, egészen biztos voltam benne, hogy minden tekintet rám szegeződik.
Nagy levegőt véve nyitottam be, s bár tényleg az összes jelenlévő engem vizslatott, nyugodtan, fel sem nézve ültem le az egyetlen szabad helyre: az asztalfőre. Jobbomon Mr. Weasley ült, balomon pedig Sirius.
- Hogy vagy, Gemma? - kérdezte halkan Remus Lupin. Harmadéves koromban tanított Sötét Varázslatok Kivédésére, de egészen biztos voltam benne, hogy mindentudó tekintetét nem együttérzésének köszönhettem, hanem annak, hogy emlékszik rám 1977-ből.
- Megmaradok - feleltem egy halovány, keserű műmosoly kíséretében.
- Nagyon sajnálom, ami történt - mosolygott biztatóan, s mélyen a szemembe nézett.
- Köszönöm...
Miközben beszéltünk, lábamat észrevétlenül felcsempésztem Sirius ölébe.

Ez volt az első alkalom, mikor találkoztam a híres Főnix Rendjével, melyet évekkel ezelőtt szervezett Dumbledore. Sokkal többen voltak, mint képzeltem, de így sem éreztem, hogy tényleg lenne esélyük Voldemort ellen. A nap egy részét velük és terveikkel töltöttem a konyhában, másik felét pedig egyedül a szobámban gondolataimmal és a bájitallal.
Mikor aztán hallottam, hogy távoznak a Rendtagok, ismét kimerészkedtem szobámból, és a fő helyiségként fenntartott konyhába igyekeztem Siriushoz, aki gondolataiba mélyedve, az asztalon könyökölve ült helyén.
- Szia - köszöntem neki, ahogy beléptem.
- Szia - most ő volt az, akinek erőltetnie kellett a mosolygást.
- Hogy vagy? - ezúttal én voltam az, aki törődve-aggódva tekintett a másikra, miközben helyet foglaltam mellette az asztalfőn.
- Nehéz - sóhajtott. - Olyan nehéz ez az egész... Egész nap csak tervezgettünk, mégsem jutottunk semmire, és egyre inkább úgy érzem, hogy egy vesztes csatát készülünk megvívni.
- Sirius - fogtam meg a kezét szinte automatikusan. - Ne is mondj ilyet - néztem fel szemeibe. - Minden rendben lesz, érted? Rendben kell lennie.
- De...
- Nincs "de"! Ha így állsz hozzá, ne is várj győzelmet. Én hiszek benned. Bennetek. Oké?
- Rendben - mosolygott beleegyezőn.
- Helyes - sóhajtottam, s elengedve őt, hátradőltem a széken. - Ami pedig ezt illeti... - kezdtem és letettem asztalra másik kezemben szorongatott bájitalos fiolát. - Holnap lesz a születésnapom... És én csak téged kérlek és boldogságot.
- Biztos vagy benne? - kérdezte megdöbbenten, visszatartott lélegzettel.
- A szüleim mindig... Voldemort ellen harcoltak - most mondtam ki először ezt a nevet. - Így értelmetlen lenne visszautazni az időben pár napot, hogy megmentsem őket, mert onnantól kezdve mindig bujdokolniuk kellene, amit a halálnál is rosszabbul fogadnának. Ismerem őket. Vagy ugyanúgy meghalnának, hiszen ez egy megtervezett rajtaütés volt. Ez egyértelmű. Emellett, ha visszautazom 1977-be, veled lehetek, és még az ő sorsuk is máshogy alakulhatna.
- Hiszen te már egyszer megszülettél, még egyszer nem következhet ez be... - fejezte be a gondolatmenetemet. Kész voltam lemondani a szüleimről azért, hogy ők élhessenek újra.
- Igen - bólintottam.
- És kész vagy erre?
- Azt hiszem, igen -bólintottam újra.
- De akkor módosítsunk a bájitalon egy kicsit - kezdte. - Csak 19 évet utazz vissza, hogy ilyenkor 1978-ba legyél, mert akkor már én is végeztem a Roxforttal -nyúlt a kezem után. - Legyünk szabadok végre. Bármit megtehetünk - nézett mélyen szemembe, s én tökéletesen elvesztem szürke íriszében.
- Tudsz módosítani rajta? - pillantottam le a fiolára. - Mert én nem...
- Én igen - biccentett, s felkapta az üvegcsét, nyomott egy csókot arcomra, s már ott sem volt.


Másnap délelőttig nem láttam Siriust, de ezen meg sem lepődtem, hiszen mióta ismerem, tudtom, hogy ha valamit a fejébe vesz, nem lehet róla lebeszélni vagy meggátolni.
Másnap izgatottan állt elém azzal a határozott szándékkal, hogy visszajuttat 1978-ba.
- 1978. nyarát Jameséknél töltöttem, mert már haza nem mehettem anyám miatt. Viszont mikor megiszod a bájitalt, csak az időben utazol, térben nem, és nem szeretném, hogy összetalálkozz a vén szipirtyóval, ezért el kellene mennünk Potterék régi házához.
- Oké...
- Szedd össze minden cuccodat, amit vinni szeretnél, mert nem jöhetsz vissza ide - nézett rám komolyan. - Ez most végleges döntés. Túl sokat tudsz már így is az 1978. utáni történésekről, és teljesen összekavarodna minden, ha ide-oda utazgatnál, valamint valószínűleg az idősebb éneddel is összetalálkoznál. Amit nem igazán szeretnénk ugyebár, ha csak nem vágysz egy kiadós tudathasadásra.
- Igaz - bólintottam. - Hát, akkor menjünk.
Roxforti poggyászomat tudtam csak magammal vinni, hiszen minden más cuccom odalett a tűzben. Poggyászomban összepréseltem ruháimat, cipőimet, és gondosan eltettem a félév során folytatott levelezésünket Siriusszal. Nem szabad elárulnom majd semmit a jövőről, de ezektől a levelektől nem voltam hajlandó megválni, nagyon szerettem őket.
Társashoppanálást régi ismerősként köszöntöttem, bár még mindig nem viseltem jól. Egy dombon álltunk meg, melyen egy rozoga, ápolatlan, visszafogottabb stílusú, szerény kúria állt. Egyértelműen évtizedek óta lakatlanul álldogált ott egymagában.
- Itt vagyunk - szólt, s emlékekkel kísérve felpillantott az épületre, majd felém fordult, és a kezembe nyomta a fiolát. - Kész vagy?
- Igen. Így jobb lesz minden - bólintottam, s igyekeztem mosolyogni.
- Igen. Hát... 19 évvel ezelőtt nemsokára találkozunk - nevetett fel kényszeredetten.
Nem feleltem csak lábujjhegyre állva megcsókoltam búcsúzóul, bár tudtam, hogy pár perc múlva ismét előttem fog állni.

Lepattintottam a fiola tetejét, s nagy levegőt véve felhajtottam az italt.

Kötelék //BEFEJEZETT//Where stories live. Discover now