Kötelék //BEFEJEZETT//

23. Fejezet: Exmemoriam

Sziasztok! Végre véget ért a vizsgaidőszak, tudok egy kicsit pihenni, de azért nem feledkeztem ám meg a történetünkről sem! Íme, egy újabb fejezet, mely inkább felvezeti az elkövetkezendőket.
Remélem, tetszeni fog Nektek, jó olvasást kívánok, és ne felejtsetek el kommentet, véleményt írni :)

Love ya :*




- Készen állsz? - kérdezte Sirius.
- Igen - hunytam be a szemem, s bár féltem attól, ami rám várt, egy pillanat erejéig sem gondoltam volna, hogy ne tegyem meg. Én, aki ismerte a jövőt, tudtam, hogy erre a két bűbájra mindannyiunknak szüksége van.

A Potter-kúria szalonjában ültünk mind a hatan. Én a vörös kanapén foglaltam helyet Siriusszal, velünk szemben Lily és James, kétoldalt a fotelokban pedig Remus és Peter - még mindig felfordult a gyomrom, akárhányszor Peterre néztem, s ez megerősített elhatározásomban, miszerint meg kell szabadulnom a jövőbeli emlékeimtől. Az egész ház gyönyörű volt - már amennyit eddig láttam belőle - de talán a szalon volt a legcsodálatosabb. Halvány színek játszottak a tapétákon, melyekhez tökéletesen passzoltak a vörös bútorok, a szolid faasztal, és a kandalló a kétszárnyú ajtóval szemközti falon. 
Ahogy Sirius pálcája a halántékomat érintette, kirázott a hideg, majd egy furcsa, bizsergető érzés lett úrrá rajtam. Emlékeim kivonása és befiolázása sokkal különösebb érzés volt, mint azt gondoltam volna. Semmilyen következménye nem volt elmémben, csak ez a bizsergés, mely átjárt tetőtől talpig. Azonban ahogy múlt az idő, egyre több emlékem villant fel lelki szemeim előtt, ahogy Sirius kivonta agyamból őket, egyre jobban fáradtam.
- Leálljunk? - suttogta Sirius, s meleg ujjai apró érintését éreztem hideg bőrömön, ahogy arcomhoz nyúlt.
- Ne - ingattam meg a fejem, de szemem nem nyitottam ki.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy könnyezek. Némán, mozdulatlanul sírtam, ahogy búcsút vettem emlékeimtől, s bár tudtam, hogy védelem és boldogság miatt tesszük, amit teszünk, ekkor megéreztem a súlyát annak, amit Sirius mondott korábban. Ezek mind a részeim voltak, s nem engedhettem, hogy csak úgy semmivé legyenek. Engem töröltünk ki éppen, s bár tudtam, hogy utána felszabadító érzés lesz, attól még jelenleg kegyetlenül gyötört.
De nem akartam, hogy leálljunk, végig akartam csinálni. Még jó pár percig némaságba burkolóztunk, s közben a többiek nézték, ahogy barátjuk dolgozik, én csöndben, mozdulatlanul ültem.

- Kész - szólalt meg fáradt hangon mellettem a fiú, mire kinyitottam a szemem és egyenesen ránéztem. Sápadt volt és letört, túl sok varázslatot végzett egyszerre.
- Köszönöm - suttogtam, és a nyakába borultam. Beszívtam izzadsággal átitatott, finom illatát, melyről meg nem tudtam volna mondani, hogy mihez hasonlít. Ez jellegzetesen az ő illata volt.
- Bármikor, napsugár - hallottam hangján, hogy mosolyog.
Eleresztettem, s felültem, hogy újra a többiekre nézzek, a java még csak most jön.
- Akkor, ahogy megbeszéltük. Emlékezni fogsz rá, honnan és hogyan jöttél, de semmi másra. Nem fogsz emlékezni arra, hogy a Siriusszal való találkozásokon és a szorosan ehhez kapcsolódó dolgokon kívül mi történt. Tudni fogod, ki vagy, mit szeretnél az életben, semmiben nem fogsz változni. Mehet? - nézett rám Lily és felállt.
Megegyeztünk, s a lány is belement, hogy ő a legokosabb és legtehetségesebb köztünk, így neki kell csinálnia, mert az Exmemoriam varázslat rendkívül veszélyes. Nem feleltem, csak némán bólintottam. Ezúttal nem hunytam be a szemem, csak szorosan megragadtam, szinte belekapaszkodtam Sirius kezébe, s farkasszemet néztem Lily Evans pálcájával.

Lily száját suttogva hagyta el a varázsiga, s ahogy elért hozzám, görcsösebben markoltam a mellettem ülő Sirius kezét. Ismét sorra tűntek fel előttem az emlékképeim, de mikor utánuk nyúltam volna, kezeim között semmivé lettek. Azt hittem, érezni fogom, hogy egy részem hiányzik, de ahogy az emlékek is, úgy az utánuk tátongó, üres lyuk is semmivé lett.
Mikor a velem szemben álló lány leeresztette a pálcáját, végre teljesnek éreztem magam. Nem tudtam, miért, de elfogott a mérhetetlen boldogság, mintha egy ismeretlen letargikus álomból hirtelen felébredtem volna. Éreztem, ahogy arcomon szétárad egy nagy vigyor, s egyre csak arra tudtam gondolni, hogy végre megérkeztem Siriushoz, és együtt lehetünk.
- Hogy érzed magad? - kérdezte félve Lily.
- Tökéletesen - pattantam fel jókedvűen, s legszívesebben cigánykereket hánytam volna, ha tudtam volna cigánykerekezni. - Végre... Teljesnek érzem magam!
- Tényleg? - állt fel mellettem Sirius is.
Ahogy ránéztem, mintha először láttam volna életemben. Elakadó lélegzettel jártattam végig tekintetemet arca minden egyes pontján. Láttam szürke szemeiben megcsillanó, halvány, alig észrevehető, kék pöttyöket, észrevettem gondosan borotvált arcán kiserkenő, leheletnyi, barna borostát. Mindent láttam rajta, s minden részletét elmémbe akartam zárni, hogy mindig velem lehessen, bármi történik.
Nem bírtam tovább, szinte a nyakába ugorva vetettem rá magam. Lábujjhegyre állva átkaroltam nyakát, így húztam közelebb magamhoz, hogy aztán forró csókot leheljek ajkaira, amit már olyan régóta nem tettem. Emlékeztem a felnőtt Siriusra, de a fiatalt csókolni olyan volt, mintha tényleg hazaértem volna, nem csak egy átmenet lenne. Megéreztem erős karjait, ahogyan szorosan átölelve derekamat közelebb húz magához. Mindent éreztem. A teret, a levegőt, a rezgéseket, az embereket. Éreztem a gravitációt, ahogy forog a Föld, a testemből eltávozó hőt, ereimben a vért. Egyszerűen mindent éreztem, s minden az enyém volt. Legalábbis ilyen hatást gyakorolt rám az, mikor Sirius Blackkel csókolóztam.

És én soha nem akartam megszűnni csókolni őt.