Kötelék //BEFEJEZETT//

15. Fejezet: Szükség Szobája

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet (egy nap két fejezet, mennyire elememben vagyok már :DD), remélem, elnyeri a tetszéseteket.
Jó olvasást kívánok és várom szeretettel a véleményeket, elméleteket, kommenteket a fejezet alatt :)

Love ya :*

- El kell tűnnünk innen - lihegtem, mikor végre, sokadik próbálkozás után sikeresen elszakadtam Siriustól. Megannyi csók és érintés után is ugyanolyan hihetetlen volt, hogy tényleg itt van, mint mikor először néztem fel rá itt 1997-ben. Igyekeztem kiverni a fejemből a tényt, hogy az én utazásom nem okozhatott olyan nagy galibát, mint az övé, hiszen én nem éltem még 1977-ben és senki nem ismerhetett, de Sirius itt már nem csak, hogy híres-hírhedt volt, de halott is. Tudtam, hogy rá kell beszélnem a távozásra, de előtte egyszerűen csak vele akartam lenni, csak egy kis időt kértem vele, hogy végleg búcsút vehessek tőle, s ne legyen az egész olyan lezáratlan, mint mikor én hagytam ott az ő idejét.
- Miért? - nézett rám furcsán a rejtett folyosó sötétjében.
- Mikor én mentem vissza 1977-be, Dumbledore szinte azonnal tudta, hogy ott vagyok és nem vagyok odavaló. Szóval egészen biztosan nemsokára te is lebuksz, ha itt maradunk, ugyanis engem keresni fognak, hogy miért nem érkeztem meg büntetőmunkára - Szándékosan nem mondtam ki, kihez járok büntetésre, mert lehet, szívinfarktust kapott volna szegény Sirius.
- Merlinre! - döbbent le, s először azt hittem, Dumbledore hatalmán lepődött meg, de aztán folytatta. - Az öreg Dumbledore még él?
- Na, gyere - ragadtam karon, s húzni kezdtem a folyosón át.
- Hova megyünk? - szedte össze magát és könnyedén lépést tartott velem.
- Tudok egy jó, titkos helyet - mosolyogtam rá.

Tavaly nagyon sokan és nagyon sokáig igénybe vettük a Szükség Szobáját mikor Umbridge miatti tudáshiányunk pótlásában Harry Potter segített nekünk, illetve a Sötét Nagyúr visszatérése is nagy szerepet játszott ebben, bár valójában szerintem senki nem gondolta komolyan, hogy a Dumbledore Serege elnevezés egy tényleges sereget takarna.
Mikor meg kellett idéznem a szobát, valami nyugalmas helyre gondoltam, ahol nem zavarnak és beszélhetünk. Így jutottunk be egy kellemes, kandallóval ellátott nappali helyiségbe, ahol kanapék álltak, mi pedig kényelembe helyezhettük magunkat.
- Merlin trottyos gatyájára - ámuldozott Sirius. - Ez mióta van itt?
- Gondolom, mióta áll a kastély - vontam vállat.
- Azt a büdös... - teljesen elképedt, s úgy nézett körbe, mintha magát Merlint látná. - Hogyan is működik ez? - utalt rá, hogy úgy kellett megjelenítenem az ajtót, hogy bejöhessünk.

- Olyanná változik a szoba, amilyenre szeretnéd. Fókuszálnod kell egyvalamire, és azt fogod itt találni.
- Elképesztő - suttogta.
Mindeközben el sem engedte a kezemet, így könnyen el tudtam vezetni a kanapéhoz, ami a kandalló előtt várt ránk. Lábamat magam alá húzva ültem le, s vártam, hogy ő is helyet foglaljon. Gondolataimba mélyedtem, agyaltam, vajon hogyan hozzam fel a témát és mik is a megfelelőt szavak.
- Tudod, Sirius - kezdtem, s egyenesen ránéztem. Kezét combomon pihentette, s úgy festhettünk, mint egy jól összeszokott pár, bár csak kétszer csókolóztunk, de az, hogy átszelt miattam húsz évet, mindent megváltoztatott és szorosabbra fűzött közöttünk. - Elmondhatatlanul örülök neki, hogy itt vagy és újra láthatlak, de te nem ide tartozol... El kell majd menned... Ugye tudod?
- Tudom - sóhajtott beletörődően. Arra számítottam, hogy tiltakozni fog, így egy kicsit rosszul esett, hogy ilyen könnyedén elenged. Inkább elhessegettem a gondolatot és folytattam.
- Olyan nagyon örülök neki, hogy itt vagy. Annyira jó lenne, ha ez működne - siránkoztam, s úgy éreztem, teljesen jogosan.
- Nem szeretnélek itt hagyni - suttogta, s közelebb vont magához.

Újra megcsókolt, de ezúttal más volt. Most lassú volt, elnyújtott, mély és várakozással teli. Tudtam, mi ez az érzés a gyomromban, mely aztán szétárad egész testemben, s ledönt a lábamról.
- Gyere ide - suttogta csókunkba, majd az ölébe húzott.
Hátamat simogatta, s egyre közelebb húzott magához ezzel teljesítve titkos kívánságomat. Vele akartam lenni a létező összes módon, és nem szerettem volna elengedni soha.
Szemem csukva volt, de hallottam, ahogy a szoba változik - Sirius hamar átvette az irányítást, melybe kellemesen simultam bele. Mindig utáltam, ha valaki felemelt, de most mégis megbíztam Siriusban, mikor éreztem, hogy szorosabban fonja körém karjait, lábaimmal pedig derekát szorítottam, de csókunk nem szakadt meg.
Mikor legközelebb felnéztem, a szoba változatlan maradt, csak egy ággyal bővült ki, amin Sirius feküdt, én pedig az ölében ütem. Csókoltam és az ingét gombolgattam. Semmi nem érdekelt, csak ő...

Takaróba bugyolált testtel feküdtem Sirius mellett, és csak néztem őt. Néztem tökéletes arcát, rám vetülő szemét, s kezem fel-alá siklott meztelen felsőtestén. Nem ez volt az első alkalmam, de ez volt a legjobb, ez tagadhatatlannak bizonyult.
- Gyere velem - suttogta nekem, miközben átkarolt.
- Micsoda? - hökkentem meg, s elhúzódtam kicsit, hogy teljes egészében rá figyelhessek.
- Gyere vissza velem - kérte, arca komoly, viccelődéstől mentes volt. - Gyere vissza 1977-be. Kérlek.
- Sirius... Nem lehet, ezt te is tudod - grimaszoltam fájdalmasan, mert újra és újra tudatosult bennem, hogy soha nem lehetünk együtt.
- De igen, lehet - szólt és felkönyökölt az ágyon. - Vettem a bátorságot, és hoztam neked is egy adagot a bájitalból, amivel visszajutok.
- Idefigyelj, a Roxfortba járunk, itt is feltűnne, hogy nem vagyok itt, és nálad is észrevennék, hogy nem vagyok odavaló - magyaráztam meg. - Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ez valószínűleg törvényellenes.
Fáradtan omlott vissza a párnák közé, s bár arcát tenyereibe temette egy percig, szinte láttam rajta, hogy járnak agyában a fogaskerekek, de nem szóltam, csak mellkasára feküdtem. Meg sem tudtam volna mondani, mennyi ideig feküdtünk ott egymást ölelve, szótlanul, de aztán hirtelen úgy ült fel, mintha villám csapott volna bele, én pedig melléről a párnákra estem.
- Megvan! - szinte felkiáltott.
- Mi? Mi van meg? - próbáltam visszatartani a nevetésemet, ugyanis eléggé nevetségesen nézett ki meztelenül, paplanba csomagolt alsótesttel, kócosan, ilyen komoly arccal.
- Jövőre kezded az utolsó évedet, igaz? - nézett rám izgatottan.
- Igen, miért?
- Mert én is - vigyorgott. - Végigjárod a Roxfortot, addigra én is végzek, és után együtt lehetünk!
- Ugyan, hogyan lehetnénk? - grimaszolva mosolyogtam rá, mert már belém ültetett egy kis reményt arra, hogy boldog lehetek vele.
- Hát... - vakarta meg idegesen tarkóját. - Nem szeretnék kérni ilyet tőled, hogy hagyj hátra mindent és mindenkit, de én nem jöhetek ide. Én ekkor már felnőtt vagyok, valószínűleg munkám van, többen ismernek és összetalálkoznék saját magammal. Ezt nem lehet és sokkal kockázatosabb...

Nem feleltem. Összeszorult szívvel tartottam a számat róla, hogy valójában nem láthatná meg saját magát, mert 1997-ben már lassan egy éve halott, és akik ismerték is nagyon kevesen vannak, akik meg csak hallottak róla, gyűlölik még holtában is. Elgondolkoztam, mi is itt a megfelelő megoldás. Itt kellene hagynom a családomat és Pennyt a háborúban azért, hogy Siriusszal lehessek.
Most én voltam az, aki tanácstalanul omlott vissza a párnák közé. Mégis kellene tennem?