Kötelék //BEFEJEZETT//

21. Fejezet: Az otthon

Sziasztok! Kisebb kihagyás után meghoztam a következő fejezetet. Egy hét van még hátra a vizsgaidőszakból (reméljük, nem kell pótvizsgáznom), és reményeim szerint akkor kevésbé leszek stresszes, több szabadidőm lesz, és gyakrabban tudok Nektek részt írni.
Addig is ezt fogadjátok sok szeretettel, jó olvasást kívánok és várom a kommenteket.

Love ya :*




Mikor az egész testemet átjáró forróság és görcs alább hagyott, kinyitottam a szememet, és ami elém tárult, egyszerűen elképesztő volt. Az egy perccel ezelőtti lepukkant ház helyén most egy virágkorát élő kúria áll, a napfény megcsillant a tetején, az illatok pedig olyan élénkek voltak, akár csak a színek. Mintha egy rémálomból hirtelen a mennyországba csöppentem volna.
Halk zaj ütötte meg a fülemet, mely a kúria mögött bújt meg, így halkan osonva megkerültem az épületet, hogy aztán meglássam az éppen kviddicset befejező srácokat. Ott volt mindenki: a négy Tekergő félmeztelenül egy-egy lefelé ereszkedő seprűn lovagolva, és Lily Evans, aki a fűben fekve napozott egy pléden. Tényleg olyan szép volt, mint amilyennek az a bizonyos napló leírta. Mélyvörös haja szétterült a pokrócon, nyári ruhácskája pedig szétterült körülötte, mintha valamiféle hercegnő lenne.
A fiúk leszálltak, s ledobták a seprűt, hogy aztán limonádét emeljenek magukhoz, ami a kertben álló, árnyékban lévő, kis asztalkán várt rájuk. Úgy itták, mintha napok óta szomjaznának, szinte odáig hallottam hangos nyeldesésüket.
- Én inkább kiélvezném az ízeket - kiáltottam oda nekik a kúria tövéből, nem tudtam megállni. Mind az öten hirtelen kapták felém a fejüket, Lily még a napszemüvegét is letolta, hogy jobban lásson.
- Gemma? - szólalt meg döbbenten egy régen hallott, túl ismerős, fiatal hang, mire rögtön elmosolyodtam, mintha csak haza érkeztem volna. - Merlinre - sóhajtott, mikor realizálta, hogy tényleg én vagyok, és hozzám lépve szorosan a karjaiba zárt. - Hogy kerülsz te ide, miért pont most, és... Ah! - nem tudta mondatát befejezni, csak újra megölelt.
- Annyira hiányoztál - suttogtam, majd mikor elhúzódott tőlem, hogy rendesen rám nézhessen, akaratlanul is kicsusszant számon a magyarázkodás. - Mármint pár perce még együtt voltunk, tudom, de ez a mostani, fiatal éned annyira hiányzott...
- Együtt voltunk? - húzta össze szemöldökeit.
- Hát, tudod, a harminchét éves éneddel - nevettem.
- Oké - lépett el tőlem. - Mindent el kell mesélned - hangsúlyozta, de láttam, hogy szeme nevet.
Eközben odalépett mellénk James, Remus, Peter és Lily is. Mikor az alacsony, szőke Peterre néztem, elgondolkoztam egy pillanatra, mitévő is legyek, hiszen én pontosan tudtam, hogy mit fog művel a közeljövőben, hogy el fogja árulni a barátait csupán gyávaságból. Tudtam, hogy ez a két ember eszméletlenül szerelmesek, családot fognak alapítani, majd egy évvel később meghalnak a legjobb barátjuk miatt. 

- Na, végre - bökte ki James, mielőtt megszólalhattam volna. - Tudod, mióta várunk rád? Tapmancs már az őrületbe kergetett mindannyiunkat.
- Igen? - nevettem, s megpróbáltam elképzelni.
- Mi az, hogy! - sóhajtott Remus is, aki ugyan a Black kúriában kedvesen nézett rám, s megértőn, 1977-ből csupán annyit hoztam magammal emlékként róla, amit fejemhez vágott a Nagyteremben egyik reggeli alkalmával. - Vajon mikor jön már Gemma? - torzította el hangját, hogy megpróbálja Siriust utánozni. Sikertelenül.
- Találkozunk még? - tette hozzá hasonló hangsúllyal Peter.
- Együtt lehetünk? - kontrázott rá James.
- És mi van, ha talált valaki mást? - nyafogta ismét Remus.
- Nekem kéne előreutaznom hozzá? - nyervogta ismét James.
- Jajj, fiúk, hagyjátok már szegényt - nevetett fel Lily velem együtt, majd hirtelen észbe kapva előrébb lépett, miközben Sirius a Tekergőket próbálta meg lecsapni morcos képpel. - Mi még nem is találkoztunk - mosolygott. - Lily Evans vagyok - mutatkozott be, majd kezet nyújtott.
Ott állt előttem a nő, aki világra hozta Harry Pottert, az egyetlen embert, aki túlélte Voldemort támadását, a halálos átkot. Lily Evans, akinek a nevét mindenki ismerte az 1990-es években - sőt, azelőtt is.
- Tudom - csusszant ki a számon. - Gemma Muñoz.
- Én is hallottam már rólad - somolygott a srácokra, s megrázta kezem. Eléggé furcsa érzés volt.
- Öhm... - néztem el Lily mellett a Tekergőkre, akik még mindig egymást gyepálták pár méterrel arrébb. - Mindig ilyenek?
- Nyugi, majd megszokod - sóhajtott  a lány a srácokat nézve. - Tényleg - jutott hirtelen az eszébe. - Ugye, maradsz?
- Igen - mosolyogtam. - Maradok. Végleg.

Ahogy végignéztem a Tekergőkön, Lily mellett állva, egyre csak az jutott eszembe, hogy vannak pillanatok, amikor megáll az idő, és nem forog a Föld. Nincsen múlt, ami tűzként emésztik fel a lelkemet. Egy pillanatra az egész életem értelmet nyert, és csak úsztam a semmiben. Eltűntek a rossz emlékek. Minden szorongató érzés tovaszállt, és felváltotta a boldogság. S ahogy Sirius birkózó alakját figyeltem, éreztem, hogy építhetek házat a semmiből, olyan erősre, amilyenre csak szeretném, maradhattam volna otthon a szüleimmel is, ha nem következett volna be a tragédia, de egy otthon ennél sokkal törékenyebb. Az otthon azokból az emberekből épül fel, akikkel megtöltöd. És én Siriust szerettem volna otthonomnak, mely most sokkal lehetségesebbnek tűnt, mint pár perccel ezelőtt. Ahogy néztem, nem tudtam másra gondolni, minthogy szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba. Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek helyen. De, ahogy telik az idő, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem az emlékekért, az ott töltött időért és mindazért, ami nem tökéletes benne.

Beszippantottam a friss levegőt, miközben ez végigpörgött az agyamon, s éreztem: otthon vagyok.