28. Fejezet: Otthon

1.1K 94 13
                                    

Sziasztok! Egy szomorúbb átvezetőfejezetet hoztam most nektek (igen, nagyon belelendültem, wow!), de azért remélem, tetszeni fog Nektek. Már jövünk kifele a Potter-gyilkosság gödréből, de úgy érzem, ezt a fejezetet még muszáj volt ennek szentelnem.
Jó olvasást kívánok, és várom a kommenteket sok-sok szeretettel.

Love ya :*




Dumbledore professzor még üldögélt velem ott egy ideig, vigasztalt, nyugtatgatott, vagy éppen csak csendben ült mellettem, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Mire összeszedtem magam annyira, hogy lábra álljak, már hajnalodni kezdett.
- Lassan menni kéne - szólaltam meg hosszú hallgatás után.
- Igen - helyeselt az idős varázsló. - Felkelnek a muglik nemsokára. Nem láthatnak meg bennünket itt.
- Hova visz? - kérdeztem félve, hiszen évek óta először eszembe jutott, hogy én 1997-ből jöttem, s ennek Dumbledore is tudatában volt.
- Hazaviszem - mosolygott jóságosan. - Úgy tudom, itt lakik valahol, Daemar Haven mellett, Mrs. Black.
- Köszönöm - suttogtam, s természetesen ő is értette, hogy nem azért hálálkodom, amiért segít hazajutni.


Miután Dumbledore meggyőzött róla, hogy a legjobb megoldásnak azt tartja, hogy a helyzet rendeződéséig és a kedélyek csitulásáig a sebhelyes Harry nála marad, a házba már egyedül léptem be - illetve ketten a kicsivel. A ruhámból letépett anyagba bugyolált kisbaba torkaszakadtából üvöltött, s bár csitítgattam, ringatgattam, de nem csendesült el, mégsem próbálkoztam mással. Nem próbálkoztam, mert ugyan beindultak anyai ösztöneim, elmém mégis azon kattogott, hogy vajon Sirius itthon van-e. De a ház nyugodt, és csöndes volt, mintha csak munkába mentünk volna. Még az előző este hatása alatt álltam, így rettegésemen csak azzal tudtam segíteni, hogy feloltottam az összes villanyt.
Sajgott mindenem ettől a minimális sétától is, de mikor halk nesz ütötte meg fülemet, ösztöneim azt súgták, hogy ne foglalkozzak ezzel. Kezemben a kislány elcsendesedett, így tényleg nesztelenül tudtam fellépkedni a lépcsőn. A zaj a fürdőszoba irányából jött, melynek ajtaját résnyire nyitva hagyta a bent tartózkodó. Csobogó víz, halk nyögdécselések és suttogásra lettem figyelmes. Kisbabámat védelmezőn magamhoz szorítva, hevesen dobogó szívvel léptem közelebb az ajtóhoz, s hangtalanul beljebb löktem, hogy többet lássak abból, aki bent van.
- Maradj nyugton, Sirius, így nem megy! - szólt rá suttogva Remus a férfira.
Ahogy beléptem, apró sikkantás hagyta el számat. Sirius egy szál gatyában feküdt a kádban milliónyi sebbel testén, s így a kádban gyűlt össze kicsorduló vére, mely a fürdőszoba csempéjére is, mikor - feltehetőleg - Remus odavonszolta, hogy betegye. Remus ruhái cafatokban lógtak rajta, s bár rengeteg sebesülése volt, közel sem annyi, mint a félájult Siriusnak.
Hangomra férjem meg sem mozdult, olyan kábult volt, de Remus felém kapta fejét.
- Gemma! Merlinre, hogy én mennyire örülök neked! - ellépve Siriustól épp készült szorosan megölelni, mikor észrevette a kezemben tartott apróságot. - Uram-teremtőm - suttogta elhűlve, s tökéletesen láttam szemében a könnyeket. - Milyen gyönyörű...
- Igen, az - feleltem hasonlóan elérzékenyülve, de hamar eszembe jutott ismét a kádban fekvő férfi. - Mi történt vele?
- Eltalálta Voldemort egy átka...
- Milyen átok? - aggodalmaskodtam azonnal, és kikerülve Remust, a kád mellé térdepeltem.
- Fogalmam sincs, nem láttam még ilyet, sőt nem is hallottam még erről az átokról. Próbáltam rajta segíteni, de... - elhallgatott, mire szívem összeszorult, de csak mérgesen ránéztem.
- Ne is folytasd! A halálos átok kivételével minden átokra van ellenátok, ezt te is tudod. Maximum nem tudjuk, mi az.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy Remus sebei nem súlyosak annyira, hogy ne lehessen a segítségemre, kérésemre a férfi átvette tőlem a kislányt, és megkereste vele a már korábban gyerekszobának átalakított helyiséget, hogy felöltöztesse, és lefektesse aludni. Könyvekből tudom, hogy nem sokáig lesz nyugtom, így minden percet ki akartam használni, amit Sirius gyógyítására fordíthatok. Ám ahogy Remus elhagyta a fürdőt, keserves zokogásba törtem ki. Nem tudtam gondolataimtól tovább távol tartani Lily és James halálát, Sirius összeroncsolódott testét, a tegnap este traumáit, és a tényt, hogy több, mint harminc órája nem aludtam.
- Kérlek, Sirius - suttogtam, s automatikusan keze után nyúltam, így viszont én is véres lettem. - Ébredj fel. Fel kell ébredned... Nem hagyhatsz itt bennünket.
Gemma! szólalt meg hirtelen a belső hangom. Össze kell szedned magad! Gondolj mindarra, amit tanultál! Sötét varázslatok kivédése és bűbájtan órákon az ellenátkokat is vettéte! Gondolkodj! Mi a teendő, ha nem ismered az átkot, de vissza kell fordítanod, és a sebforrasztó bűbáj nem működik? Tudod a választ!
Igen, tudtam a választ, de nem akartam megtenni, amit kellett.
- Gemma - nyögte Sirius kómásan, s bár az én nevem hangzott el, nem voltam biztos benne, hogy tényleg tudatában van annak, hogy én is jelen vagyok.
Mélyen beszívtam, majd kifújtam a levegőt, és bár soha nem voltam vallásos, most ismét Merlinhez fohászkodtam, hogy igazam legyen, mert ha nem, csak még nagyobb kárt okozok. Még mikor a Roxfortba jártam, hatodévesként egyszer elhangzott sötét varázslatok kivédése órán, hogy vannak olyan átkok, amiket direkt úgy fejlesztettek ki, hogy a gyógyítóbűbájok hatására csak még jobban szétnyíljanak a sebek. Ebből kiindulva, ha a gyógyítóbűbáj ront a dolgon, a sebzőátok rendbe hozhatja. Abszurdumnak tűnt, de nem volt jobb ötletem, így mivel az én pálcám nem volt kéznél, Remus otthagyott varázspálcája után nyúltam. Remegve, behunyt szemmel, zokogásomat visszatartva küldtem az első átkot. Ahogy félve ráhunyorogtam, s láttam, hogy igazam volt, és segít a rontó átok, megkönnyebbültem kicsit, s folytattam, de így is borzasztóan rossz érzés volt, hogy szívemnek egyik legfontosabb személyre átkot küldök.
Mikor végeztem, és az utolsó seb is begyógyult, fáradtan zokogva rogytam le ismét a kád mellé.

Nem tudtam, hogy lehetséges ennyit sírni, de nem is érdekelt. Sirius meg fog gyógyulni, megszületett a kislányunk, akit amennyire nem akartunk az elején, kétszer annyira vártuk már a végén. Megkönnyebbül sóhajjal engedtem át magam a gyásznak, mely Lily és James után maradt.

Kötelék //BEFEJEZETT//Where stories live. Discover now