r u ok? ❤{vkook fanfiction}❤

16. rész

*Jungkook szemszöge*

Pár óra múlva leszáll a gépünk Koreában. Egész haza úton nem szólunk egymáshoz egy szót se, mégis miért tennénk? Mit mondhatnék? Azt hogy: "Jaj de jó lesz újra haza menni és bezárva élni az életem hátra lévő részét egy olyan nővel akivel még életemben nem találkoztam de a feleségem."? Vagy hogy: "Alig várom az esküvőmet ahol összeköthetem életem egy nővel holott meleg vagyok és csak egyetlen személy számít nekem."? De ha én nem mondok semmit akkor nekik kell megtörni a jeget valami hasonlóval: "Már minden el van készítve az esküvőre, már csak az identitásodat kéne helyre rakni."? Vagy ha ezzel nem sikerül akkor talán valami ilyesmit kéne végezniük: "Ne feledd, ha nem fogadsz szót akkor életed szerelmét bérgyilkosokkal öletjük meg"? Ó igen, a bérgyilkosok. Az egyik mélyen magamban elraktározott kis elmék foszlány azokból az időkből mikor még otthon éltem, de már körvonalazódott bennem a költözés álomképe. Apámnak elég sok befolyásos barátja van és nem lehet ám csak úgy egyik napról a másikra jól menő vállalkozást indítani ami majd jól megtermeli a profitot. Ó nem ám. Mélyebb körökbe kell ásni magunkat ahhoz hogy feltörjünk. Apám is ugyan így tett. Rengeteg rossz ember ismert meg és úgy táncolt ahogy ők fütyültek neki, de ez a taktika bevált, hisz milliókat termelő cég tulajdonosa jelenleg is. Csak hát az ember így könnyen szerez magának ellenségeket akik -erre felé megszokott módon- halálos fenyegetéseket küldenek. Apa nem tehetett mást, testőröket fogadott fel csak éppen azzal nem volt tisztában hogy ők nem átlagos testőrök, bérgyilkosok is egyben és hát velük is nagyon jó barátságot alakított ki. Szóval ha valami nem tetszik neki akkor azt egyszerűen elintézi a testőr bérgyilkos akárkikkel, mert ő megteheti. Volt rá példa, hogy megöletett valakit, szóval nem merek kockáztatni, úgy lesz a legjobb ha szót fogadok nekik, így senkinek nem esik bántódása, főleg nem Taehyungnak. 

- Kiszállsz még ma?- toporzékol a nyitott kocsi ajtó mellett anya. Észre se vettem mikor hazaértünk. Szó nélkül kiszállok és követem őket az ajtó felé. Talán az egyetlen dolog ami hiányzott az a jó nagy ház. Vajon a szobám olyan mint volt? Gyorsan felsietek és döbbenten tapasztalom, hogy semmi nem változott.

- Mindent úgy hagytunk ahogy volt- lép be szobámba anya- tudtuk, hogy még vissza jössz, csak azt nem hogyan és mikor.
- Hát most itt vagyok- leülök szépen bevetett ágyamra és telefonom elővéve akarok írni barátomnak hogy mi a helyzet.
- Add ide- nyújtja felém kezét
- Mi? Nem!- gyorsan magamhoz szorítom a készüléket hisz ez az egyetlen módja annak hogy tartani tudjam a kapcsolatot szerelmemmel.
- Nem tudhatja hol vagy- kezdi- utánad jönne és mindent elrontana. Nem neked való az a fiú, hiszen te is az vagy Jungkook. Gondolkozz már.
- Mi ez a veszekedés?- lép be az ajtón apám is. Csodás.
- A fiad már megint ellenkezik- hisztizik anyám.
- Add ide a telefonod- parancsol rám kis idő múlva mikor is leszűrte mit nem akarok megtenni- tudod mi a következménye annak ha nem teszed meg.
Arra a szerencsétlen fickóra gondolok akinek az agya a járdán végezte és összeszorult gyomorral nyújtom át telefonom.
- Jó fiú.

Jó pár nap eltelt és én még csak nem is találkoztam szüleimmel, mindig úgy időzítettem a szobámból való kimászkálást, hogy ők ne legyenek itthon, vagy éppen a ház -ami inkább palota- másik felében legyenek. Nem telt el úgy óra, hogy ne gondoljak Taehyungra, arra hogy, hogy van, mit csinál vagy éppen mit gondol. Mindent megtennék azért hogy most vele legyek és elmondhassak neki mindent arról a bizonyos napról. Majd mikor kiborul és kiabál velem én óvatosan lenyugtatom és szorosan magamhoz ölelem és a fülebe súgom: minden rendben lesz, ígérem. De nem tehetek semmit a nélkül hogy ne sodorjam veszélybe az életet, szóval jobb híján régi videojátékokkal és filmekkel kötöm le figyelmem.