r u ok? ❤{vkook fanfiction}❤

18. rész

- Hogy érzed magad?- kérdi Taehyung a tolószékben ülve.
- Nem tudom- felelem a sírkövet nézve- hogy kéne érezni magamat?
- Nem tudom- visszhangozza szavaim.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem a temetésre annak ellenére hogy még nem kéne elhagynod a kórházi szobádat.
- Ez a minimum- megszorítja kezemet biztatás képen- nem voltak túl sokan.
- Kevés ismerőse volt. A városban meg még kevesebb.
- Gyere- elindul még mindig kezemet szorítva.

Vissza sétálunk- na jó, ő gurul- a kórházba ahol a nővérek nem örülnek hirtelen távozásunknak.
- Szóltunk, hogy elmegyünk- vontam vállat mikor kérdőre vontak.
- Arról nem volt szó, hogy Taehyung is veled tart- dorgált tovább az idősödő nő.
- Nincs semmi bajom- mosolygott rá barátom biztatón.
- Gyorsan feküdj be az ágyba míg észre nem veszi egy orvos, hogy elkóboroltál- kacsintott rá a hölgy majd kiment a szobából, így ketten maradtunk Taeval és a gondolatainkkal amelyeket egyikünk se mond ki.
- Mire gondolsz éppen?- kérdi mintha olvasna a fejemben.
- Rád- válaszolom őszintén.
- De hisz itt vagyok melletted- nevet fel.
- De én nem voltam melletted- ismétlem sokadjára magamat.
- Kérlek ne ostorozd magam a miatt ami történt. Nem te tehetsz róla.
Ki támogatom a székből és óvatosan az ágyra ültetem.
- Elfáradtam- súgja fáradt hangon.
- Tudom- leveszem róla a pólóját majd a nadrágból is kisegítem. Elveszem a székről a kórházi hálóinget és óvatosan ráhúzom. Lassan lefektetem és betakarom félálomban lévő barátomat.
- Maradj itt- szorítja meg erőtlenül kezem.
- Nem megyek sehova te butus- csókot nyomok homlokára és a székbe ülve simogatom tovább haját. Egy darabig nézem őt, majd elalszik. Szemhéja néha megrándul is ajkai is remegnek, biztos rosszat álmodik. Valamit suttog majd elengedi kezem és másik oldalára fordul. Halkan kisétálok a szobából hisz már egy ideje semmit nem ettem és gyomrom bálna hangokat ad ki. Veszek pár dolgot majd vissza sétálok a kórterembe. Leteszem a holmikat az éjjeli szekrényre és barátom fejét simogatva elkezdem elfogyasztani az egyik szendvicset.
- Ne csámcsogj már- nevet fel csukott szemmel.
- Bocsi- mondom teli szájjal. Kinyitja szemeit és kezeivel jelzi, hogy fel szeretne ülni. Segítek neki majd kibontok egy barack levet és egy kekszet amit komótosan eszeget. Nézem őt és mosolygok azon ahogy látványosan nyeli le az üdítőt.
- Mi az?- kerdi.
- Szeretlek- mondom mosolyogva
- Én is szeretlek- piros arcát oldalra fordítja és úgy eszik tovább.

- Awee- az ajtó felé kapjuk fejünket és Jimin támaszkodó alakját pillantjuk meg.
- Mi szél hozott?- kérdem meglepetten, hisz a műtét óta, azaz egy hete nem tolta ide a képét.
- Elég időm volt gondolkodni a történteken és úgy érzem, hogy muszáj beszélnünk- szavait a meglepődött Tae felé intézi.
- Kimenjek?- kérdem, hisz én vagyok itt a harmadik kerék.
- Ne- óvatosan megszorítja vállam- neked is hallanod kell.
- Oké...
- Sajnálom, hogy csak most jöttem- leül barátom lábához és a takarón keresztül simogatja lábát.
- Nem baj- Tae szeme felcsillan és látom rajta, hogy legszívesebben Jimin nyakába vetné magát és kisírná neki minden gondját.
- Rettenetesen szégyelltem magam mikor felébredtem az altatásból és közölték velem, hogy találtak másik donort. Hisz olyan illetlen dolgokat mondtam neked- rám néz nekem meg eszembe jut az a rengeteg csók amellyel ajkait hintettem, az akkor még szinte élettelen, haldokló ajkait.
- Megtettem- jelentem ki mélyen szemeibe nézve, a csókra utalva.
- Tudom- csak ennyit mond és nekem elég ahhoz hogy tudjam, nem akar róla beszélni, lezárta ezt a dolgot magában.
- Hiányoztál- töri meg a csendet Taehyung.
- Te is nekem- Jimin elmosolyodik és óvatosan megöleli barátomat- örülök, hogy élsz.
- Én is örülök, hogy élsz- súgja hajába túrva. Felállok székemből és kisétálok, magam mögött becsukom az ajtót majd leülök a folyosón.

Nem tudom mi van kettejük, között. Ez több, mint barátság és zavarnia kéne a dolognak, de mégse teszek ellene semmit, hisz szeretem Taehyungot, ő meg szereti Jimint. Szereti őt. Ez a fajta szeretet nagyon mély, mélyebb, mint a szerelem, mélyebb mindennél és ezt nagyon tisztelem bennük, azt hogy így képesek szeretni egymást. Mert ők nem barátok, se szeretők és még csak nem is testvérek. Ők lelki társak. Nem érezhetek féltékenységet, most nem, és később se. El kell fogadnom. El kell őket fogadnom. Elerednek könnyeim és apadatlanúl csak folynak végig arcomon és nem tudok ellene tenni. Mereven bámulom a fehér falat és engedek a sírásnak, engedem, hogy érzéseim a felszínre törjenek.