r u ok? ❤{vkook fanfiction}❤

17. rész

Pár óra múlva már a kórház előtt állok. Az a pár óra inkább 13 mintsem pár, de már ez sem érdekel, ahogyan az se hogy anyámék nem tudják hol vagyok és az se hogy csak úgy faképnél hagytam a lányt. Az épület előtt megállok, kifújom magam és átgondolom mit fogok tenni, illetve mondani ha bérek barátom kórtermébe. Komótosan felsétálok a hosszú lépcsősoron majd a recepción megérdeklődöm melyik szobában fekszik Taehyung.

- Jimin- érintem meg a vállát mikor már a teremben vagyok.
- Jungkook- gyorsan felpattan a székből és könnyes szemekkel mered rám.
- Sajnálom- ez az egyetlen szó amit ki tudok mondani ennyi idő után.
- Nem a sajnálatodra van szükségem- suttogja elhaló hangon- hanem- nem tudja befejezni a mondatot, heves zokogásban tör ki.
- Én annyira sajnálom- ismétlem önmagam könnybe lábadt szemekkel. A válla felett az ágyra pillantok, látni akarom őt. De még mielőtt bármit is tehetnék Jimin tenyere arcomon csattan. Aucs.
- Rád van szükségem... Szükségünk. De te nem voltál itt.
- Nem voltam itt- suttogom magam elé. Ismét arcon csap, aztán megint. Jól esik, ahogy üt, megérdemlem. Csukott szemmel várom a következőt, de most puha tenyere nem arcomon csattan, derekamon pihenteti kezeit. Kinyitom szemem és mélyen az övéibe nézek. Nagyon szomorú, még életemben nem láttam ilyen szomorú szemeket.
- Te kellesz, nem a sajnálatod- szorosan magához ölel és átáztatja pólómat könnyeivel. Most zúdítja rám minden fájdalmát ami azóta érte, hogy én elmentem.

- Sajnálom.

- Fogd már be, Jungkook. Az isten szerelmére, csak fogd be...

- Rendben.

Nem tudok mit kezdeni a jelenleg kialakult helyzettel. Nem tudom mit akar tőlem Jimin, én csak szerezném végre látni Taehyungot. Közelebb lépek az ágyhoz és végig nézek az alvó alakon. Hirtelen megerednek a könnyeim és térdre rogyva az ágyára dőlök. A könnyeim csak folynak apadatlanúl. Érzem magamon Jimin tekintetét, de képtelen vagyok összeszedni magam és felállni. Megérinti vállam és mellém térdelve átölel.

- Minden rendben lesz- mondja inkább magának mintsem nekem.

- Olyan mintha már most halott lenne- zokogok tovább már Jimin nyakába borulva. Szorosan fogom Tae kezét, érezni akarom teste melegét amíg még lehet. Felemelem fejem és haldokló barátomra nézve a szép emlékekre gondolok és arra, hogy még lehetett volna két évünk, de én szó szerint elb*sztam.

- Magadra hagyjalak?- kérdi halkan.
- Az jó lenne.
Kimegy az ajtón én meg egyedül maradok vele. Ott fekszik az ágyon a szemem fénye, életem értelme, és nem tehetek semmit, csak nézem és reménykedem abban, hogy felkel, de ez nem következik be.
- Nem tudom mit hoz a holnap, vagy, hogy egyáltalán felkelsz e még valaha. De azt tudom, hogy ez az egész az én hibám, én tehetek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültél. Utálom magamat emiatt.
Mély levegőt veszek, hisz még annyi mindent el akarok mondani neki, de a torkomat maró sírás miatt már egy szót sem tudok kipréselni magamból. Egy darabig csak sírok a kezét simogatva, majd mikor elapadnak könnyeim arcára emelem tekintetem.
- Te még így is gyönyörű vagy- végig simítok sápadt, érdes bőrén és ismét könnyek gyűlnek szemembe.
- Állítólag a kómában lévő emberek tudják, hogy mi történik velük. Én nem hiszek ebben, de nem tudom lesz e még lehetőségem ezt elmondani neked. Szóval Kim Taehyung most figyelj. Szeretlek. És bármi is történjen mindig is szeretni foglak.
Egy darabig még figyelem őt, a szinte élettelen testét. Várok a csodára, arra, hogy kinyissa a szemét és rám nézve ismételje szavaimat. Szeretlek.

- Jungkook- hallok egy lágy hangot az ajtó felől.
- Hmm
- Elaludtál- Jimin megsimogatja hátam és mellém ül.
- Sajnálom
- Nem gond. Örülök, hogy itt vagy neki.
- Ezt hogy érted?- kérdem értetlenül.
- Tudom, hogy sok konfliktuson mentünk keresztül, de még ezek ellenére is úgy gondolom, hogy barátok vagyunk. És nem akarok elveszíteni még egy barátot.
- Ez kedves tőled. Sajnálok mindent- nyögöm ki kis idő múlva.
- Én is- rám mosolyog és úgy folytatja- vigasztal a tudat, hogy én vettem el a szüzességed.
- Ez gonosz húzás volt- mosolygok vissza én is.
- Egyszeri eset volt- mondja már komoly arccal
- Tudom. Csak barátok.
- Csak barátok.
Egy darabig csak nézzük az ágyban fekvő barátomat. Aztán hirtelen megered a nyelve.