Veled, mint régen /ongoing, átírás alatt/

1.

Az orvosi rendelőben az a jó, hogy a betegek már fel vannak víve a rendszerbe, nekem csak ki kell őket keresnem, és odajegyeznem az aktuális problémákat. Sokkal egyszerűbb valaki helyét átvenni, mivel ő nyugdíjba ment, mint a saját presztízsem felépíteni. 
Gondolataim félbeszakította az ajtó nyílása, melyen egy néni lépett be.
- Jó napot! - köszönt. - Maga az új doktornő? - pislogott reményekkel teli.
- Igen, mostantól én rendelek itt - mosolyogtam rá. - Miben segíthetek?
- Múlt héten felírattam egy gyógyszert az unokámnak az allergiájára, de nem használ. Lehetne valamiféle más gyógyszert felíratni?
- Nos, ez abban az esetben lehetséges csak, amennyiben látom az unokáját. Nem tudom a tüneteit és az előző gyógyszerét, szóval a rendelés végéig, ha lehetséges, elhozná magával?
- Rendben, köszönöm szépen, majd jövök vissza! - indult el, majd visszafordult. - Meddig is rendel?
- Ma délig - válaszoltam, mire bólogatni kezdett.
- Köszönöm! - felelte, majd ki is sietett az ajtón.
Ez egészen gyors volt.
Igazándiból féltem, hogy milyen lesz dolgozni, de meglepően jó volt. Persze, a betegeken segíteni lelkileg mindenképp megterhelő, de örülök, hogy ezt a pályát választottam. Valamint hát, nem véletlenül lettem háziorvos, és nem más. 

A rendelés végére lejött a kislány, akinek kevertettem Mandával egy krémet a krónikus viszketésére. Már azt hittem, rendelés vége van, és éppen adminisztráltam a kislányt, mikor hatalmas zajjal valaki becsörtetett. Nem kaptam oda a fejem, hanem a számítógép képernyőjét bújtam még az előző kislány miatt.
- Miben segíthetek? - kérdeztem, fel sem nézve a gépből. 
Az illető ledobta magát a székre.
- Kötés cserére jöttem - morogta mély hangon, unottan.
Hú, de jó flegma páciens. Rányomtam a mentés gombra, majd megfordultam, hogy lássam a kötést, de megdermedtem. Amivel szembetalálkoztam az felülmúlt mindent, amit képzeltem az első napomról. Mivel meg sem tudtam szólalni, a páciens is rám pillantott, s egymás szemeibe néztünk.
Így bekövetkezett, amitől féltem. Hogy Josh Bakely és én újra találkoztunk.
- Lela... - mennyivel mélyebb hangja volt! - Ez te vagy?
- Josh - sóhajtottam.
Volt időm egy picit végigmérni. Egy igazi rossz fiú lett. A külseje is az volt. Tetőtől talpig fekete ruha, kócos haj, a szája mellett sebek voltak. Szakadt farmer, tornacipő. Nem is akarom tudni, hogy a  sérüléseket hogy szerezte.
- Öt év után láthatlak? - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Ne gúnyolódj! - kérleltem. Így is kellemetlen, és nehéz volt a helyzet, nem hiányzott, hogy még rontson a dolgon.
- Miért, erre is megharagszol? - kontrázott.
- Josh, inkább mutasd a kezed - tereltem a témát.
Kényszeredetten odanyújtotta a csuklóját, határozottan azt sugallva, hogy ehhez semmi kedve nincs, és mekkora szívességet tesz nekem ezzel, én pedig letekertem róla a kötést. Te jó ég, ez egy mély vágás...
- Mit csináltál a kezeddel? - kérdeztem aggódva.
- Nem mindegy? - forgatta a szemeit.
- Az orvosod vagyok, tudnom kell! - Fura ezt kimondani. Nem is válaszoltam volna így szívem szerint, de már kezdte felhúzni az agyam.
Morgott egyet.
- Nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondod...
- Én sem - húztam félmosolyra a számat. Ironikus, mi? - Na, miért van az a seb?
- Megvágott egy drót verekedés közben. Most jó? - nézett mélyen a szemeimbe.
Az ajkamba haraptam. Verekedés? Te jó ég, mi lett belőle... Chris sosem említette. Talán szándékosan.
Sóhajtottam, majd fertőtlenítővel lefújtam a csuklóját, ezután átkötöttem.
- Vigyázz magadra jobban.
- Nézd már, ki aggódik miattam - nevette el magát, nem túl kedvesen.
- Ismétlem, Bakely, az orvosod vagyok. Szokj hozzá - vettem át a stílusát.
- És a doktornő ráér esetleg a rendelés után? - terelt.
Ismét megdermedtem. Mi ez, randira akar hívni? Teljesen elmentek neki otthonról?
- Miért kéne ráérnem?
- Ápolgatni a páciensét - kacsintott rám.
Mély levegő, Lela. Nem, ez határozottan rosszabb, mint amire gondoltam.
- Más dolgom van - zártam rövidre. Nem mintha magyarázattal tartoznék neki, hogy mit csinálok később.
Azt terveztem, hogy elmegyek a koripályára. Már úgy sincs ott Josh. Josh inkább verekszik, nem korizik, ugye?
- Öt éven keresztül is más dolgod volt - bólintott az idegesítő gúnyos mosolyával, majd felállt, és elindult kifelé. - Ha ilyen doktornőm van, gyakrabban szerzek majd sebeket - fordult még egyszer utoljára hátra, kihívóan, majd ezután lépett ki a rendelőből.
A rohadt életbe.. Tudtam, hogy nem jó ötlet ide visszajönni... A pultomra borultam, és próbáltam feldolgozni, ami az elmúlt tíz percben történt, de nem igazán sikerült. Ennyire megrázta volna a távollétem? De hát ő szakított velem! Nehogy már neki álljon mindig feljebb! Nem, én ezt most elhatároztam, hogy nem érdekel. Gondoljon, amit csak akar.
- Nem semmi egy páciens ez a srác - lépett be az asszisztensem a rendelőbe.