Veled, mint régen /ongoing, átírás alatt/

3.

Az arca alig öt centire lehetett az enyémtől, mikor egy ismerős női hang felszólalt.
- Bocs, hogy késtem Lela!- Sophie! A megmentőm.
Úristen, most minek gondolhat engem...
- Megmondtam, hogy mellettem nem kell félned, zenészcsaj - suttogta Josh, még mindig nem növelvén a távolságot köztünk.
Segített felállni, majd kiment a pályáról.
Te jó ég, mi van, ha nem jön Sophie? Josh Bakely hét év után ismét lesmárol? És én hagytam is volna neki?
- Lela, mi a franc történt? - kérdezte Sophie értetlenül.
- Hívott korizni - hebegtem. - Most viszont sokkal kedvesebb volt, mint tegnap. És belementem. Csináltunk egy két elemet, ami ingadozva, de sikerült nekem, viszont ezután megcsúsztam, de elkapott. Ez a vége... Fogalmam sincs, Sophie, bele sem merek gondolni, mi lett volna ha nem jössz...
- Nem akarlak elkeseríteni, de Bakely semmit sem változott a nők terén. A régi énjéhez képest, persze - csavargatta a haját.
- Nem keserítesz el, miket gondolsz! Barátom van.
- Gondolj bele, hogy ez hét éve mennyit jelentett nála - nézett mélyen a szemeimbe.
És igaza volt. Josht a saját akaratán kívül semmi más nem érdekelte. És ahogy ő is mondta, van, ami nem változik.
- Josh és köztem nem lesz semmi - zártam rövidre, határozottan.
- Helyes. Amúgy is, ha újra korizol, egyértelműen hozzánk fogsz tartozni. Ellenségek lesztek.
- De nem fogok újra korizni.
- Ugyan már - forgatta a szemeit, majd hirtelen megragadta a karom, és így máris koriztunk együtt. - Látod, megy ez.
Megfogta mindkét kezem, s amíg ő hátrafelé ment, engem húzott, én pedig mérlegállásba emeltem fel a jobb lábam. Inkább a balt terheljem, azon nincs vágás.
- Ugrani tudsz? - kérdezte.
- Nem szabad a lábammal.
Megálltunk a korlátnál.
- Nem szabad, de lehet - kacsintott rám.
- Sophie, orvos vagyok. Tulajdonképpen az egyetemen megtanultam, hogy miért nem erőltethetem a sérülést.
- Mi történt pontosan a műtéted során?
- Nos - köhintettem. - Mr. Bakely mindösszesen annyit mondott, hogy összevarrtuk. De mint kiderült, van egy fémdarab a lábamban. Először ezt nem merte elmondani, aztán viszont később fény derült rá. Anyáéknak mondta, akik aztán elmondták. Mielőtt még eszembe is jutott volna visszatérni.
- Ennyire mélyen megvágott a kori éle? - riadt meg.
- Meglepő mélységgel, igen. Persze, lehetne sokal rosszabb is, de egy izmom is sérült, szóval ha rosszul landolok, vagy ha egy kicsit is megerőltetem, baromira fog nekem még fájni - pislogtam felfelé szomorúan. - Bár, anélkül is fáj. Csak nem a lábamnak, hanem - mutattam a szívemre. - Hanem itt.
- Szóval ezért nem mersz korizni - pislogott szomorúan. - Nem tudtam a pontos történetet, ne haragudj.
- Senki sem tudja - mosolyogtam rá. - Illetve, most már te tudod.
- De Lela, te sosem adtad fel. Most sem adhatod!
- Ismétlem, Soph, orvos vagyok. Pontosan tudom, hogy mit miért mondott Josh apukája.
- Lela! - kiáltott a pálya széléről Chris. - Te a jégen?
- Mindent el kell kezdeni - mosolyodtam el félig. - Kerestél?
- Beszélni akartál velem. Beszélhetnénk most is - felelte.
Voltaképpen ez egy jó ötlet. Hiszen egyre több kérdés van bennem. Gyorsan megkérdezem őket, mielőtt még elfelejteném.
Chrisszel elmentünk a közeli parkba, ahol annyi minden történt régen. Bele sem akartam inkább gondolni, mert magukkal sodortak volna az érzések.
- Pontosan mit szeretnél tudni? - csapott bele a közepébe, azonnal, ahogy leültünk egy padra.
- Mikor és mitől lett ilyen, Chris? Hiszen... Mikor elbúcsúztunk, olyan más volt még.
- Most erre milyen választ akarsz hallani, Lela? - mosolyodott el keserűen. - Hiszen te is tudod az igazat. 
- Ha tudnám, nem kérdezném - húztam el a számat.
- De, a szíved mélyén tudod - nézett mélyen a szemeimbe, majd folytatta. - Azt mondtad, visszajössz. De nem jöttél...
- És ez felemésztette? - ráncoltam össze a szemöldökeim. Nem, ezt nem hiszem el. Josh Bakely ennél erősebb ember, neki több kell ahhoz, hogy ennyire elboruljon az agya.
- Nem csak ez, hanem az is, hogy nem jött neki össze semmi. Tudod, milyen ez.
- Oh, hogyne tudnám - nevettem el magam, mire ő is elmosolyodott.
Igen, nekem is voltak ilyen szép korszakaim, és ezt mindketten nagyon is jól tudjuk. Együtt vészeltük át mindet.
- Nem voltak tartósabb nőügyei, sem pedig esze, hogy jól elhelyezkedjen, és sokat járt el inni. Összeismerkedett valami barmokkal, és azok lettek a barátai. Összeveszett az apjával, elköltözött otthonról, és a szülei fizetik az albérletet neki. És itt vett gyökeres változást az élete. Eddig tudtam vele én is beszélgetni. Utána már máshogy is öltözött, hanyag lett és nem érdekelte semmi. Már nem is akart tartós kapcsolatot, és ugyanúgy itt dolgozik. Esténként kijárkál a haverjaival és balhékba keveredik. Ez az élete.
Csend ült ki közénk. Chris azért nem szólalt meg, mert már válaszolt a kérdésemre, és várta, hogy mondjak valamit. Én viszont nem tudtam megszólalni. Rossz érzés fogott el a hallottak miatt. Teljesen lecsúszott az élete. S mikor én csúszkáltam, mindig ott volt nekem, hogy újra lábra álljak. Én viszont magára hagytam, hogy a lejtő legaljára csússzon. Ezt sosem fogom tudni megbocsátani magamnak.
- Tulajdonképpen - vettem erőt magamon, és felismerhetetlen vékony hangon megszólaltam. - Ha nem megyek el... Nem is lett volna probléma?
- Nem akarom, hogy magadat hibáztasd, de Joshnak te voltál az egyetlen biztos pont az életében. S mikor a biztos pontod elveszik, kicsúszik a lábad alól a talaj...
Te jó ég...
- De nem értem, Chris - temettem a tenyereimbe az arcom. - Hisz eddig sem voltak tartós kapcsolatai, akkor most miért emésztette fel a dolog?
- Nem voltak? - nézett mélyen a szemeimbe. - Josh a hibáival együtt ugyan, de nagyon szeretett téged, s ezt tudod jól. - Bólintottam. - Nem tudom pontosan, mert nem beszéltünk sokat rólad, de - vett egy nagy levegőt - minden nőben téged keresett. S nem is az tette tönkre, hogy nincs tartós kapcsolata, hanem hogy nem talál téged. 
- Azért tegyük hozzá, hogy a kapcsolatunk alatt is volt egy pár kikacsintása - dörzsöltem a karom zavartan.
- Vitathatatlan - bólintott Chris. - Tudom, hogy sokat hibázott, és ezt ő is tudta. De tudod, hogy nagyon igyekezett.
Bárhogy próbálok belekötni, igaza volt. Lehet, hogy nekem szinte minden kapcsolatom komolynak volt mondható, de Joshnak egyedül én voltam fix pont az életében. 
- És ha te nem vagy - folytatta Chris. - Az apjával sem beszélt volna soha. Attól függetlenül, hogy felnézett rá.
- Az apja mit szól az új énjéhez? - érdeklődtem, bár azért sejtettem a választ.
- Szereti a fiát, de nagyot csalódott benne. Ezért is döntött úgy, hogy inkább fizeti az albérletet, minthogy együtt éljenek.
- Hiszen ez borzasztó! - kaptam a szám elé a kezem.
- Bakely mindent elbaszott, amit csak lehetett. Én is ezért léptem ki az életéből.
- Hogy vesztetek össze?
- Megmondtam neki, hogy nem kellene ezt csinálnia, ő pedig azt mondta, hogy majd ő tudja, mi a jó neki. És ezután veszekedtünk, aminek nem lett jó vége - sóhajtott.
Láttam rajta, hogy megviseli az egész, ezért inkább hagytam. Nem kell mindent tudnom.
- Miért nem beszéltél soha erről nekem?
- Szerinted - nevetett egy aprót. - Ha mondtam volna, nem szaladtál volna egyből haza?
- De igen - sóhajtottam. 
- És az nem került volna az egyetemi karrieredbe?
- Igazad van - feleltem. Belátom, hogy jó döntést hozott, hogy mindezt elhallgatta. - Köszönöm. Igaz barát vagy.
Egy apró mosoly kíséretében átkarolt.
- És - töprengtem. - Beccáék hogy lettek ilyenek?
- Egyszerű - vonta meg a vállait. - Mark és Evan benne vannak Josh bandájában. Sol, miután Sophie szakított Tommal, ismét kavarni kezdett Tommal, amiért Sophie nagyon megharagudott rá, mert tudta, direkt csinálja. Itt kezdett el kettészakadni a csapat. Tom ezután elment, Sol pedig Becca régi pasijával, Evannal jött össze. Ők azóta megvannak. Becca pedig ismét kavar vagy kavart, franc se tudja már, Bakelyvel, és ennek hatására ők így öten elkülönültek. Nina pedig mikor érkezett, választhatott, hova megy. Delilahval ők barátnők voltak, viszont mindketten más értékrendet képviseltek, így ez is megszakadt. Így szakadtunk mi ketté, és így lett egy retek Solból és Beccából is. 
- Te jó ég. - Mindössze ennyit tudtam kinyögni.
- Van még kérdésed? - nevetett keserűen.
- Nem, már nincs. 
Szomorúan néztem magam elé. Csend ült be közöttünk, mert neki fáj erről beszélni, engem pedig teljesen sokkolt a sok információ. A barátaim... És Josh. Nem akartam őket elveszíteni soha. 
Chris vállára hajtottam a fejem.
- Esélytelen, hogy visszakapjuk őket?
- ,,Semmi sem lehetetlen" - utánozta az én hangom, mire nevetve oldalba böktem.
- Most komolyan.
- Nézd, Lela, mi már mindent megpróbáltunk - komorodott el. - Tényleg, mindent. Már kifogytunk az ötletekből.
- És ha megpróbálnék beszélni velük? - dobtam fel.
- Kerüld inkább őket, Lela - nézett a szemeimbe. - Josht is beleértve. Csak meg fognak bántani.
- Akkor... Akkor minden így fog maradni?
- Attól tartok, igen - húzta el a száját.
Küzdöttem a könnyeimmel. 
- Nem bánod, ha én most hazamegyek? - kérdeztem szomorúan.
- Nem - simította meg a karom, majd elindultam. - Csak ne hibáztasd magad - szólt utánam.
Hát, ezek után az nehéz lesz.
Nem mentem teljesen haza, mert levegőre volt szükségem, hanem leültem egy másik padra, és utat engedtem a könnyeimnek.
Talán tényleg az lett volna a legjobb, ha nem megyek el. Vagy, ha vissza sem jövök... De ez a kettő közti megoldás, na ez volt a legrosszabb, amit tehettem. Sosem akartam, hogy ez történjen, és nem tudom kiverni a fejemből a gondolatokat. Emlékszem, amikor buliba mentem Beccával, Sollal és Mandával. Amikor Josh felmászott az erkélyemre. Vagy mikor először megcsókolt, és bevallotta, hogy sosem tudna olyan lenni, mint az apja, pedig nagyon felnéz rá. 
- Lela - hallottam megy egy ismerős hangot, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Ki is szakadtam a kis gondolatbuborékomból. 
- Menj el, Josh - morogtam. Vagyis próbáltam morogni, de a sírós hangom miatt inkább nyöszörgésnek hangzott.
- Mi baj van? - kérdezte komolyan. Megremegtem ettől a hangszíntől.
- Josh - néztem a szemeibe. Wow. Még mindig olyan gyönyörű zöldek, mint voltak. Kíváncsian meredt rám. - Nem vagy köteles velem beszélgetni.
- Ki kötelez? - nézett körbe. - Csak érdekel, mi a baj.
- Nem akarok beszélgetni - szipogtam.
- Nem bízol bennem?
- Nem! - vágtam rá rögtön. Túlságosan is hamar.
A fülemhez hajolt, majd beleharapott a fülcimpámba. Legszívesebben tiltakoztam volna, de baromi jó érzés volt. Szaggatottan vettem a levegőt. Ezután a fülem mögé adott egy finom csókot, majd a fülembe suttogott.
- Azt jól teszed. - Már egy teljesen másik hangon szólt hozzám.
A hangjától kirázott a hideg, s ezt a reakcióm látva magabiztosan elmosolyodott. Azért tényleg van, ami nem változik.
A zsebéből elővett egy doboz cigit, majd kivett egy szálat, s felém nyújtotta.
- Kérsz?
- Dehogyis! - tiltakoztam rögtön.
Kevés undorítóbb dolog van szerintem, mint a cigi. Sosem lennék képes beleszívni.
Elmosolyodott.
- El is felejtettem, ki mellett ülök.- A dobozt eltette, de egy szálat megtartott magának, és rágyújtott. - Pedig jó stressz levezető.
- Akkor már inkább csokit eszem - forgattam a szemeim. - Apukád orvos, nem szól, hogy cigizel?
Befeszült. Basszus, ezt a témát nem kellett volna felhoznom. Annyira hülye vagyok! Miért nem tudom kontrollálni, mi csúszik ki a számon?
- Az egyetlen ember, akit zavarhatna, hogy cigizek a barátnőm. Ő pedig nem orvos - nézett mélyen a szemeimbe.
Hűha, ez ütött. De magas labda volt, kár lett volna kihagynia. De ezek szerint van barátnője. Hmm, érdekes.
Elkaptam a tekintetem.
- Végül is, igazad van.- Próbáltam lazán reagálni a dologra, de azért valljuk be, elég nehéz volt.
Közelebb csúszott hozzám, majd átkarolt.
Reflexszerűen kibújtam a karja alól.
- A barátnődet nem zavarja, hogy ezt teszed velem? - kérdeztem fennhangon.
- A barátodat nem zavarja, hogy most is velem vagy? - kérdezett vissza mosolyogva.
Francba már, hogy túl sok magas labdát adok ennek a hülyének. Ő pedig természetesen könnyedén vissza is él velük.
- De, igazad van -feleltem kimérten. - Szóval inkább elmegyek - pattantam fel a távozás szándékával, mire egyszerre több dolog történt.
Egyrészt ledobta a cigijét, és eltaposta, majd a karomnál fogva visszarántott, és én pedig a hirtelen lendülettől az ölébe zuhantam.
Elégedett mosollyal nézett rám. Mintha csak tudná, hogy hova fogok esni, ha visszaránt. Ki tudja, lehet annyi lánnyal játszotta már ezt el, hogy kitapasztalta.
- Látom, nagyon kattog az agyad - nevette el magát.
- Azon gondolkodom, hogy hogy meneküljek ki ebből a helyzetből - vágtam rá azonnal.
- Ha el akarnál menekülni, már megtetted volna - kacsintott. És a baj, hogy igaza volt. Mintha érezte volna, hogy bármelyik pillanatban kiszökhetek, megszorított az ölében. - Na, most mesélj, mi baj van - tért vissza a komoly hangjához.
- Josh - sóhajtottam. - Miért lettél ilyen? Mi történt?
A tekintete elsötétült. 
- Nem, ehhez neked semmi közöd - szólt hidegen. Összepréseltem az ajkaim.
- Te kérdezted, mi a bajom - néztem a szemeibe szomorúan.
- És emiatt szomorkodsz? - enyhült meg a komor tekintete. 
- Nem tudlak így látni, Josh - pislogtam felfele. - Nem, én nem akarom, hogy miattam más legyél.
- Ez nem miattad van, Lela - felelte egyszerűen. - Sok minden történt. Nekem ezt dobta a gép - vonta meg a vállait.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Nem ezt dobja a gép. Te nem ezt érdemled. Jobb élet jár neked!
Szomorúan elmosolyodott egy pillanatra, majd utána ismét elkomorodott.
- De én így jól érzem magam - zárta le a témát. Hitetlenül megráztam a fejem. Nem hiszem el, hogy elnyomja a valós gondolatait, és még el sem próbálja titkolni, hogy hazudik. 
- Én pedig ezt nem hiszem el - bújtam ki az öléből. Ezúttal hagyta. - Mert tudom, hogy egy jó ember vagy. - Lehajoltam, hogy felvegyem az előbb eldobott cigicsikket, majd kidobtam a közeli kukába.
A mozdulatot látva elmosolyodott.
- Milyen jó kislány valaki. 
- Tanulhatnál tőle - célozgattam, miközben elindultam.
- Akkor nem lennél értem odáig - szólt utánam.
Megforgattam a szemeim, majd a jég megtört, és elnevettem magam. Nem gondoltam volna, hogy Josh miatt fogok ma sírni, majd utána nevetni is. Viszont a személyisége nagyobb hatással van rám, mint gondoltam. Szeretném megtudni, pontosan mi történt vele, de talán erre még lesz egy kis időm. 

Otthon ledobtam a táskám, majd lefeküdtem az ágyra. Van, ami nem változik az évek alatt. Az, hogy Chris mindig meg fogja nekem mondani a véleményét s mindig őszintén, és emiatt én nagyon szeretem őt. Az sem, hogy barátokra mindig lel az ember. Elvesztettem ugyan Solt és Beccát, viszont megkaptam Sophiet. Újra jégen álltam, lehet ez sem múlt el örökre. Az sem, hogy jó érzéssel tölt el az, hogy segíthetek az embereken. Vagy hogy van barátom, akit szeretek. És talán, sőt biztos, az sem, hogy Josh Bakely egy nőcsábász.
Viszont egy hatalmas dolog megváltozott bennem. Mégpedig az, hogy Josh iránt már soha de soha nem lesz olyan vonzalmam és szeretetem, mint régen volt...