Veled, mint régen /ongoing, átírás alatt/

6.

Gyenge fény világított a szemembe, s erre felriadtam. Josh... Hol van Josh? A földön nincs. Nem hagyhatott itt!
Mint akibe villám csapott, felpattantam, olyan hirtelen, hogy kicsit meg is szédültem.
Kirohantam a konyhához és láttam, hogy Josh épp a telefonján pötyög. Ahogy meglátott, összerezzent.
- Basszus, Lela, megijesztettél! - kapott a szívéhez. 
- Te is engem! Azt hittem, itt hagytál!
- Miért tennék ilyet? - nevetett fel ironikusan.
- Nem tudom, csak megijedtem - sóhajtottam. - Butaság volt.
Elmosolyodott, majd kikapcsolta a telefonját. Amint látta, hogy a kijelző elsötétült, letette a konyhapultra a készüléket.
- Mit kérsz reggelire?
- Egy falatot sem tudok még enni - húztam el a számat. - Mikor megyünk apukádhoz?
- Akár most is elmehetünk - vonta meg a vállait. - Én már ettem.
- Várj, összekapom magam - vettem elő a telefonom. Ahogy megláttam magam a szelfi kamerában, elborzadtam. - Jézusom, ennyire elaludtam a sminkem?
A tusvonalam teljesen elmosódott, s a szemeim alatt terült szét, a szempillaspirállal együtt. A rúzsom nagyja pedig teljesen lekopott.
- Nem, már tegnap is valahogy így néztél ki miután sírtál - magyarázta. Te jó ég, ez még rosszabb. Így néztem ki szinte egész este?
- És miért nem szóltál, hogy borzalmasan nézek ki? - háborogtam.
- Mert nem néztél ki borzalmasan - mosolygott rám kedvesen.
- Esélytelen, hogy van itthon sminklemosód, ugye? - hagytam figyelmen kívül a megjegyzését. Nem mintha hidegen hagyott volna, de a tegnap este után tényleg meg kell húznom a határokat.
- Hát, az nincs, de arctisztító kendőm az van, ha az valamit segít - indult el érte. 
Néhány csörömpölés után kijött a helyiségből, ahova bement, és a kezembe nyomta a tasakot.
- Megkérdezhetem, hogy miért van neked ilyened? - pislogtam döbbenten. 
- Mert ez fertőtlenítő hatású is. És ha az arcomon van seb, akkor jól jöhet - magyarázta, mire megráztam a fejem.
- Lehet, jobb lett volna, ha inkább nem kérdezem meg - feleltem határozottan. - Josh, miért csinálod ezt magaddal?
- Ahogy már mondtam, nekem jó így - vágta rá. Megforgattam a szemeim.
- Én pedig ahogy már mondtam, egy szavadat sem hiszem - kontráztam, miközben törölgettem az arcom a kendővel.
Megcsörrent a mobilom. Nath volt. Húha, ez most fura lesz.
- Igen? - vettem fel azonnal. Visszamentem a szobába, ahol aludtam, hogy nyugodtan tudjak telefonálni.
- Szívem, merre vagy? Azt hittem, hogy csak későn jössz, ezért elaludtam.
- Öhm, ezt hosszú lenne itt elmesélni. Hazamegyek... Majd. Nemsoká - feleltem. Igazából fogalmam sincs, hogy mikor, de valamit mondanom kellett.
- Legalább valamit mondj! - kérlelt. - Hol aludtál?
- Egyik barátomnál - vágtam rá. Végül is, ez igaz.
Nagyot sóhajtott.
- Jó. De vigyázz magadra, oké?
- Persze - feleltem.
- Szia.
- Szia. Szeretlek - tettem le a telefont.
- A barátodnak még csak most tűnt fel, hogy nem vagy ott? - húzta fel a szemöldökeit Josh. - Sosem tudnék aludni úgy, hogy a barátnőm még bulizik.
- Hallgatóztál? - néztem rá döbbenten, figyelmen kívül hagyva az utóbbi megjegyzését.
- Nem kellett ahhoz hallgatózni, hogy tudjam, kitől köszönsz el úgy, hogy ,,szeretlek" - nevette el magát.
Jogos.
- Mehetünk? - kérdeztem, sürgetve az indulást.
- Ha kész vagy, felőlem igen - bólintott beleegyezően.
Kimentem a lakásból, mögöttem Josh-sal, aki bezárta az ajtót, majd elindultunk.
- Hol kell keresnünk? - kérdeztem, gondolva arra, hogy egy orvos, tehát lehet, éppen a kórházban dolgozik.
- Szombaton csak ügyelete van, az pedig este. Szóval otthon lesz - magyarázta. Megdöbbentem, hogy ennyire emlékszik az apukája beosztására. Már csak abban bízom, hogy nem változott ez meg azóta.
Csendben sétáltunk egymás mellett, mígnem úgy döntöttem, megtöröm a csendet.
- Mi lesz, ha apukád nem tud segíteni?
Josh rám pillantott, majd elmosolyodott.
- De, biztosan tud majd. Felhívod a kórházat, hogy odamennél. Megoldjuk, Lela.
- Okés - próbáltam nyugtatni magam. Izgultam amiatt is, mert most fognak találkozni hosszú idő után először. Josh és az édesapja. És őszintén szólva, kicsit féltem, hogy mi lesz velük.
Néhány perc múlva a Bakely ház elé értünk. Josh megtorpant.
- Mi az? - néztem rá bizonytalanul.
- Nem tudom, Lela - sóhajtott tehetetlenül. - Talán mégsem vagyok olyan magabiztos.
Elmosolyodtam. Most először vallja be nekem, hogy mást mutat, mint ami ő valójában. 
- Nem is kell annak lenned - feleltem, majd megfogtam a kezét. - Mert én itt vagyok veled.
Megszorította a kezem.
- Beszélsz te? Apám szóba sem fog állni velem - szegezte a tekintetét a földre.
- Dehogyisnem fog - léptem elé, hogy a szemeibe nézhessek. - Josh, mindennél jobban várja, hogy keresd. Biztos forrásból tudom - mosolyodtam el halványan.
- Már meg sem kérdezem inkább, honnan tudod - sóhajtott gondterhelten, mire aprót nevettem.
- Csak úgy - tettem fel védekezően a kezeim, de láttam rajta, hogy egy szavamat sem hiszi el. - Rajtad a sor, hogy lépj. 
Nagy levegőt vett, majd kinyitotta a kulcsra zárt ajtót.
- Dia, már vissza is értél? - hallottam Dr. Bakely hangját, feltehetőleg a konyhából. Ezután viszont az előszobába jött, hogy a saját szemével is lássa, mi történik.
Így elérkezett a pillanat, amikor Josh és az apukája szemtől szembe ismét látták egymást. Egyikük sem szólt, csak néztek egymás szemeibe. Én a háttérből figyeltem az eseményeket, s mikor már feszegetőnek éreztem a csendet, megszólaltam.
- Mr. Bakely... A segítségére volna szükségem - léptem közelebb, majd megálltam Josh mellett, és megszorítottam a kezét. - Tegnap este... Egy párizsi kórházból felhívtak. A szüleim balesetet szenvedtek, és anya... Anya borzalmas állapotban volt. - Éreztem ahogy egy könnyem ismét kicsordul. - De nem tudom melyik kórház az. Oda kell mennem! Látnom kell őket! Josh mondta, hogy biztosan be vannak jelentve. Elintézhető lenne, hogy kiderítsük, hol vannak?
A világ legnagyobb fájdalma, ha elveszítjük a szüleinket. Bele sem akarok gondolni, hogy opció az, hogy anya nem éli már meg az esküvőm... Sem pedig azt, hogy unokája legyen. Ezeknek a gondolatoknak teret sem kellene adnom, különben csak jobban megtörök.
- Oh, Lela... Annyira sajnálom - sóhajtott Mr. Bakely. - A felettesem talán tud segíteni. Felhívom. Addig várjatok itt!
Elment a másik szobába telefonálni, én pedig Josh nyakába borultam.
Szipogni kezdtem a gondolatoktól, amelyek az előbb végigfutottak a fejemben.
- Shh - simogatta a hátam. - Itt vagyok. Ha valami baj lenne, már hívtak volna, Lela.
- Mondj valamit apukádnak - tereltem a témát. - Másképp sosem oldódik meg köztetek a konfliktus.
Aprót biccentett. Azt hiszem, ebből az esetből ő is tanult valamit.
- Van eredmény, Lela - sietett vissza az előtérbe Mr. Bakely. Amint meglátott minket ennyire közel, félbeszakította a mondanivalóját, ezért arrébb pattantam Josh-tól.
- Igen?
- Sikerült megtudnom. Itt a cím - adott át egy cetlit. - Mikor indulsz?
- Te jó ég, köszönöm! - pislogtam hálásan, ő pedig csak aprót biccentett felém. - Azt hiszem, most azonnal szeretnék indulni.
- Elvigyen Dia? Mihelyt is hazaér a boltból, biztos szívesen segít mindenben - magyarázta.
- Apa - szólt közbe Josh. - Elviszem én.
- Biztos jó ötlet ez? - kérdezte gondterhelten Mr. Bakely, elsősorban tőlem.
- Egész este vele voltam. Nem fogom cserben hagyni - mondta Josh határozottan. Örültem, hogy válaszolt, ahogy kértem. Elvégre neki kell bizonyítani az apukájának.
Óvatosan elmosolyodtam. Ez kicsit olyan, mint amilyen régen volt.
- Megkérhetlek, hogy öltözz át? - kérdezte Mr. Bakely a fiát. Persze én értettem, hogy nem szeretné a fiát ezekben a szakadt ruhákban látni.
- Persze - bólintott egyetértően Josh. - Van fent még néhány régi ruhám?
- Mindegyik fent van még - felelte Mr. Bakely. Josh meglepődött a válaszon, ez látszott rajta. Lassan felsétált a lépcsőn.
- Lela, őszintén sajnálom, ami a szüleiddel történt - pillantott rám. - Nem tudom mi lesz, bízom a legjobbakban, de ha esetleg nem, tudnod kell, ránk bármikor számíthatsz, rendben?
- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan. - Remélem, nem lesz erre szükség.
- Én is, szívből. - Elgondolkodott valamin.  - Őszintén... Mit mondtál neki, hogy ismét idejött?
- Ő ajánlotta fel, hogy talán ön... Vagyis te tudsz segíteni.
Elmosolyodott.
- El sem hiszem, hogy újra láthattam Josh-t... Köszönöm.
- Semmiség - vontam meg a vállaim egyszerűen. - Remélem, minden rendbe jön.
- Ismét szeretitek egymást?
- Nem, csak... Csak számíthatunk egymásra. Azt hiszem. - Tetszett ez a gondolat. Megmelengette a szívem.
- Kész vagyok - rohant le a lépcsőn egy telepakolt táskával Josh.
És... Hű. Teljesen úgy nézett ki, mint régen. Egy világoskék farmert vett fel, fehér pólóval. Ezüst lánc lógott a nyakában, a bőr karkötőit viszont nem vette le. Teljesen máshogy festett így. Rajtam pedig még mindig az a púderszínű pulcsim volt. Pont úgy nézünk ki, mint régen. És egy picit úgy is éreztem magam, mintha még akkoriban lennénk.
Amint észrevette, hogy sokáig nézem, elmosolyodott.
- Itt a cím... - feleltem zavartan, majd a kezébe adtam a cetlit.
- Haza szeretnél menni még bepakolni egykét dolgot? - érdeklődött. 
Az lett volna a logikus döntés, legalább elmagyarázhattam volna a helyzetet Nath-nak. Viszont csak egy dolog lebegett a szemeim előtt; minél hamarabb találkozni a szüleimmel.
- Nem, majd veszek inkább ott. Csak menjünk - feleltem. Mindenesetre, azért jól esett, hogy gondolt rám.
- Vezess óvatosan, fiam - veregette meg Josh vállát az apukája.
Egymásra néztek, majd szó nélkül megölelték egymást. Meghatottan elmosolyodtam. Jó érzéssel tölt el, hogy ugyan lehet, nem fog még Josh visszaköltözni, mégis valamelyest rendezték a viszonyukat.
Elköszöntem Mr. Bakely-től, majd kimentünk a kocsihoz, beültem Josh mellé előre, és becsatoltam magam.
- A GPS szerint mennyi idő? - érdeklődtem, sejtve azért a választ.
- Nem olyan vészes - nyugtatott. - Aludd ki magad, okés? Én elleszek.
- Akkor nem zavar?
- Örömömre szolgálna - mosolygott rám.
Nem kellett kétszer mondania, kényelmesen elhelyezkedtem, majd viszonylag hamar álomba szenderültem az autóban.