Veled, mint régen /ongoing, átírás alatt/

2.

- Lela, ez nem a te hibád - rázta a fejét Sophie. - Élted az életed, így volt rendjén.
- Mi történt velük, pontosabban miért történt ez velük? - futtattam végig az ujjaim a hajkoronámban. A régi hosszú hajam már csak a vállamig ért. De jobban is áll ez.
- Mondanám, hogy kérdezd meg tőlük, de jobban jársz, ha nem teszed - sóhajtott. - Lela, meg kell tanulnod neked is együtt élni ezzel a helyzettel.
- De én nem akarok! - kontráztam rá.
- Valaki Lelat mondott? - hallottam meg egy ismerős mély hangot.
- Dave! - fordultam meg, majd azonnal ráugrottam, ahogy megláttam.
- Van, ami nem változik - nevetett, miközben majd'megfojtottam. - A lelkesedés sosem múlik el.
- Úgy örülök, hogy te is itt vagy - néztem meghittem a szemeibe. Boldoggá tesz, hogy folytatta az álmait, s a mái napig is ezt teszi.
- Én is - mosolygott rám hálásan, majd témát váltott. - Akkor te vagy az új háziorvos? - töprengett. - Mert hallottam hírét, hogy új doktornő lesz.
- Igen, én vagyok - mosolyodtam el.
Fura ebbe belegondolni. Hogy én vagyok a háziorvos.
Elfordítottam a fejem, és megláttam Christ, aki épp akkor érkezett, s kíváncsian meredt a szituációra.
Odamentem hozzá, és átöleltem. Vele szerencsére többet találkoztam az elmúlt éveimben.
- Összeáll lassan a régi csapat - biccentett boldogan, majd megfogta a két kezem. - Örülök, hogy újra itt látlak.
- Én is örülök, hogy itt lehetek - mosolyogtam rá, majd az ajkamba haraptam. Támadt egy ötletem. - Viszont szeretnék veled négyszemközt beszélni majd.
Kipattant a fejemből, hogy Josh és Chris legjobb barátok voltak. Ha valaki tudhatja, hogy miért lett Josh ilyen, az ő. Biztosan okkal nem beszélt nekem erről éveken át, de tudnom kell, miért.
- Rendben, majd szólj rám - bólintott komolyan. Valószínűleg megértette, hogy fontos. - Megnézitek a másik csapat edzését?
- Nem - vágtam rá egyből, viszont Manda velem tökéletesen egyszerre mondta, hogy ,,igen".
- Ne már, Lela, miért? - nyaggatott egyből.
- Megőrültél? - néztem rá értetlenül. - Mindezek után oda akarsz menni?
- Itt vagyunk - simította meg a karom David. - Megvédünk, ha kell.
- Meg tudom védeni magam - sóhajtottam. - Csak nem akartam, hogy... - Hogy mit? Látni Josht? - Mindegy, semmi. Menjünk.
Így hát, mi öten elindultunk az oroszlánbarlangjába... Akarom mondani a pályára.
Viszont ami ott fogadott, arra nem számítottam. Értem már, miért hívják "dark side" csapatnak őket Sophiék. Mindenki koromfekete ruhákban, a lányok koromfekete sminkkel. Rá sem ismertem Beccára és Solra. Sosem voltak ilyenek, de még jelét sem mutatták, hogy van bennük egy másik személyiség.
Bár azt kell, hogy mondjam, baromi jól koriznak. Josh párja Becca, Solé Evan és Ninaé Mark.
- Hihetetlen jók - suttogtam Dave-nek, amint vége lett a koreójuknak. Elképesztően ügyesek voltak.
- Tényleg azok - ismerte el Dave.
- A doktornő tényleg nem bírja nélkülem - csúszott oda Josh a korláthoz, elég közel hajolva hozzám.
- Befogod végre? - kiáltottam fel indulatosan, mire felnevetett.
- Lela? - pislogott Becca hitetlenül. - Belőled kajak orvos lett?
- Hát, aha - feleltem furán. Nem tudtam, mit mondhatnék neki erre válaszként.
- Aki ezüst korit kap, általában a korinak él, nem? - szólalt meg Sol. - Miért is döntöttél másképp? Talán mert nem érdemelted meg? - nézett mélyen a szemeimbe.
Erre a mondatra köpni-nyelni nem tudtam. Csak néztem a szemeibe, álltam a tekintetét. De nem hagyom, hogy lássa, hogy mennyire fáj, amit mond. Mert tudom jól, hogy pont az a célja.
- Mi van, Bonneville, nem bírod elviselni, hogy valakinek esze is van? - nevetett fel gúnyosan Sophie, Solra nézve. El sem hiszem, hogy addig fajult minden, hogy a vezetéknevükön hívják egymást. Arról nem is beszélve, hogy valaha barátnők voltak, most pedig így sértegetik egymást.
- Nem kételkedem, hogy tud - vonta meg a vállait Sol. - Viszont a barátságában és a kitartásában jogosan kételkedhetek, nemde?
- Nem tudom, mivel bántottalak meg titeket - néztem rájuk. - De az biztos, hogy felnőttként is le lehetne reagálni - néztem végig rajtuk.
- Ez faszság - forgatta a szemeit Evan. - Ne tegyél úgy, mintha annyira más lennél, mint mi. Ugyanúgy megbántottál mindenkit. Főleg őt - bökött Josh felé.
Nagyot nyeltem. 
- Lehet - mértem végig őket, visszafojtva a könnyeim. - Lehet, ebben hasonlítunk, igen. De tudjátok mi köztünk, és köztetek a legnagyobb különbség? - mosolyodtam el szomorúan, majd egyenesen Josh-ra pillantottam. - Hogy nekem nem okoz örömöt, ha megbántok másokat.
Nem vártam meg a reakciójukat. Kisétáltam a teremből, majd leültem egy asztalhoz, és tehetetlenül dőltem rá.
- Eszedbe se jusson saját magad hibáztatni - hallottam meg Chris hangját. Felemeltem a fejem, hogy ránézzek. Megsimította a hátam.
- De olyan nehéz nem így tenni - sóhajtottam.
- Tudom, hogy erről akarsz majd beszélni velem - nézett a szemeimbe, mire biccentettem egy aprót. - De nem most. Engem most jobban érdekel, hogy mit érzel.
- Jelen pillanatban nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ide vissza nem jövök - feleltem őszintén.
- Ugyan - forgatta a szemeit. - Ezek faszok. Ne figyelj rájuk.
- Nehéz ignorálni mindezt. Főleg...
- Főleg Josht - fejezte be helyettem. - Tudom.
Tehetetlenül megvontam a vállaim. 
- Egyesek sosem nőnek fel - rohant el mellettünk ingerülten Sophie. - Pedig elmúlt mindnyájunk 25, és dolgozunk.
Manda Sophie után rohant és próbálta nyugtatni. Dave lassan sétált utánuk, majd végül leszakadt tőlük, és hozzánk jött oda. Leült a mellettem lévő székre.
- Fogsz valaha is korizni újra? - kérdezte David.
- Nem - zártam rövidre. - Az már a múlt.
- De hiszen ez hülyeség! Annyira szeretted!
- Igen, Dave, de nem tudok mit tenni. Lesérültem - magyaráztam feszülten.
- Az a Lela, akit én ismerek, az nem adja fel - tette keresztbe a karját.
Sophie mellénk szaladt.
- Jaj, ne haragudj, kérlek - csapott a fejére. - Szomorú vagy. Én pedig csak feleslegesen bosszankodom.
- Sophie, győzd meg Lela-t, hogy butaság, hogy nem akar többet korizni - nézett rá Dave, én pedig a fejemre csaptam.
- Azóta egyszer sem volt korcsolya a lábadon? - lepődött meg Sophie.
- Egyszer sem - biccentettem. - És ez így a legjobb mindenkinek.
- De nem hagyhatod annyiban! A régi csapat legjobbja voltál!
- Voltam, látod? Te is kimondtad a múlt időt, mindketten kimondjátok!
- Lela, te csak félsz - rázta a fejét Manda, aki mind idáig csak hallgatózott. - Én vissza fogok jönni majd. Persze csak hobbiként.
- Én nem - vontam meg a vállaim. 
- Pedig ha valaki, akkor te tudnád ezt egyedül helyrehozni, s ezt nagyon is jól tudod - nézett Sophie mélyen a szemeimbe. Tudom, hogy itt nem a lábamban lévő sérülésre utalt, hanem valami egészen másra.
Az ajkamba haraptam, ismét. Mindenki csak azt hajtja, hogy nem tehetek arról, ami itt történt, köztük Sophie is. Most viszont mégis mást sugall az, amit mond. Mélyen a szemeibe néztem, amelyből megértett valamit.
- Menjünk - ragadta meg a karom. - Beszéljünk. - Egyenesen a raktár felé húzott.
A raktár... Itt csókolt meg másodjára, de először igazán Josh. Ez a helyiség viszont cseppet sem változott. És igen, ugyanúgy a narancslé van a felső polcon, mint régen. Ki tudja, ha most is leesnék, megjelenne-e kötszerrel. Nem hiszem. Túl rossz ő már ahhoz, hogy saját magán kívül más is érdekelje. Kíváncsi lennék, milyen kapcsolatot ápol az apukájával.
- Ide figyelj, te lány - nézett mélyen a szemeimbe. - Arra kérlek, hogy gondold át. Nem csak miattunk, hanem magad miatt is. Hihetetlen felszabadult voltál régen, most viszont...- nézett végig rajtam. - Komoly vagy. És stresszes. Nem hinném, hogy az egyetem tett ilyenné... Sokkal inkább a kori hiánya.
- Már mindegy, Sophie - vágtam rá lemondóan.
- Nem az, sosem az - mosolyodott el szomorúan. - Holnap háromkor legyél a pálya mellett! Korival a lábaidon. Csak próbálj meg korizni! Ha nem fog jól esni, ha nem tetszik majd, akkor annyiban hagyom a dolgot. Viszont nem mondhatod el, hogy meg sem próbáltad.
- Mióta vagy te ennyire optimista? - mosolyogtam rá. Régen is mindig kedves volt, de sosem volt ennyire erősen optimista, illetve határozott.
- Tudod, miután elmentél, valakinek át kellett venni a helyed - kacsintott rám. - Akkor holnap?
Végül is, mit veszíthetek? Megpróbálom, aztán majd elengedem, ha nem megy.
- Rendben - bólintottam. - Itt leszek.
- Köszönöm - mosolyodott el óvatosan.
Sophie így megnyugodott, és kimentünk a raktárból a többiekhez.
- Én most hazamegyek - szóltam a többieknek.
- Máris jobb színed van - jegyezte meg Chris. - Örülök.
- Sophie a megoldás mindenre - dobott egyet a haján Sophie, mire elnevettem magam.
- Akkor holnap - néztem a lányra, majd intettem a többieknek, és hazasétáltam.
Jobban elhúzódott ez a korizás, mint gondoltam. Elég későn értem így haza, és ugyan bíztam benne, hogy Nath még ébren van, már aludt. Bár, lehet jobb is. Úgy döntöttem, nem szeretnék vele ezekről a dolgokról beszélni. Csak felzaklatná. Van elég barátom, akikkel ezt megbeszélem. Azt pedig pláne nem szeretném, ha gyanakodna Joshra. Sosem lesz köztünk semmi, és véletlenül sem szeretném, ha bezavarna Nathaniellel. Ha pedig tudná, hogy néha össze kell futnom vele a pályán, lehet, mindent másképp látna, mint ahogy valójában történnek. Eleget bántotta régen az, ami Josh és köztem volt, nem akarom újra bántani.

Hamar eljött az a másnap három óra. Elővettem a régi korimat, ami ugyanolyan állapotban van, mint ahogyan hét évvel ezelőtt letettem. Kicsit félek, hogy elfelejtettem korizni.
Nath persze kedvesen felajánlotta, hogy elkísér és csak utána megy táncórát tartani, de jelen pillanatban ez nem opció. Nem szeretném, hogy miattam késsen az óráiról. Amúgy is, el leszek én Sophieval.
A pályára érkezvén felvettem a korim. Furcsa érzés volt. Kicsit nyomta is a lábam, de ezt lehet, csak beképzeltem. 
Három után pár perccel odasétáltam a pálya mellé, de Sophie még nem volt ott.
Ellenben az, akit legjobban el akartam kerülni, igen. És éppen korizott. Kizárt, hogy itt várjak. Nem vagyok kíváncsi a kicsinyes megjegyzéseire. Ez az én napom, ma nem akarom, hogy elszúrja.
Hátrafordultam, hogy elinduljak vissza, gondolván, hogy máshol várom meg Sophiet.
- Te itt? - kérdezte Josh meglepetten. - Koriban? - A hangja hatalmas döbbenetet sugárzott.
- Sophieval beszéltem meg találkozót - mondtam, meg sem fordulván. Nem tudok ránézni sem.
- Ma még nem volt bent. Biztos késik.
Sóhajtottam, majd erőt véve magamon megfordultam, viszont nagyon igyekeztem, hogy véletlenül se nézzek a szemeibe.
- Biztosan - biccentettem.
- Mióta nem volt a lábadon kori? - érdeklődött.
De kis beszélgetős kedvében van! És még egyszer sem tett rám sértő megjegyzést, sőt, még gúnyos hangnemben sem hívott doktornőnek. Hihetetlen. Mintha nem is ugyanaz a személy lenne.
- Nagyjából hét éve.
Szomorúan elmosolyodott, majd kicsúszott a pálya szélére, és a kezét nyújtotta felém.
- Ne várd meg Sophiet. Gyere velem egy kört.
Tessék? Remélem, ezt nem gondolja komolyan. Nem gondolhatja komolyan, hogy majd pont benne bízom a tegnapi után!
- Nem tudok korizni.
- Ezt nem tudhatod - mosolyodott el. - Csak úgy tudod meg, ha feljössz a jégre.
- Nem akarok veled korizni - pontosítottam, rá sem pillantva.
Felsóhajtott.
- A pályán mindig jól működtünk együtt, nem emlékszel?
Összepréseltem az ajkaim. Ebben igaza van, és nem tudom, mi idegesít jobban. Az, hogy kedves, az, hogy igaza van, vagy maga az, hogy a pályán baromi jók voltunk együtt, mindig is.
- De, emlékszem - feleltem kimérten.
Megragadta a bal kezem.
-Bakely! Én nem tudok korizni. Vigyázz! - néztem rá riadtan. - Ezúttal tényleg. - Josh elkapta a tekintetét. Naná, hogy tudta, miről beszélek.
- Nem vagyok ekkora hülye - mondta mosolyogva.
- Oh, ezzel én tudnék vitatkozni - csúszott ki a számon, mire nevetve oldalba bökött.
- Van, ami nem változik - sóhajtott. - Na, gyere már. A pályakirálynő ne tudna korizni? Kötve hiszem.
A név, ahogy az elbúcsúzásunk napján szólított. Ezt nem hiszem el. Emlékszik?
Francba már ezzel a pasival, hogy mindig tudja, mit kell mondani.
- Ne bánjam meg, Bakely! - mondtam határozottan, majd a tenyerem a tenyerébe nyomtam.
Elmosolyodott.
Felléptem a jégre a segítségével.
Mivel látta, hogy félek, Josh megszorította a kezem, majd elindultunk előre. Tudok korizni. Meg tudok állni a lábaimon.
Egyre gyorsabban mentünk. Ezután, mikor érezte, hogy stabilan állok a lábaimon, kiforgatott. Ezen felnevettem. Tovább mentünk, és elengedte a kezem. Elém sietett, aztán a kezeit nyújtotta az alagúthoz.
És megcsináltam! Hihetetlen! Jó, ezek baromi egyszerű gyakorlatok, és nem mentek pontosan, és megingadozás nélkül, de azért mégis jobb, mintha egyáltalán ne tudnék korizni. Nagyon feltöltött.
Mikor viszont egy bonyolultabb lépés következett, megcsúsztam, és éreztem, hogy mindjárt elesek. Josh viszont, mint a mesékben a lovag, térdre esett, és még időben elkapott. A karjaiban tartott, a talajtól tíz centire.
Mélyen a szemeimbe nézett, és arca az enyémhez közeledett.
Megijedtem. Nem tudtam, mitévő legyek..