Dead Poets Society

IV.

Is it normal to like
somebody that much for the
first time?

- Szóval mikor fogunk enni? - nyűglődött Todd immár az Akadémia hatalmas udvarán sétálva.

- Te komolyan csak a hasadra tudsz gondolni? - kérdezte Neil kacagva.

- Hé! - kiáltott fel a másik tettetett felháborodással, de alig tudta leplezni a kitörni készülő nevetését - Ezt kikérem magamnak!

- Kérheted, egészen nyugodtan, de attól még nekem lesz igazam - vont vállat Neil mosolyogva. - Amióta csak kitettük a lábunkat a szobából, mást se hallok tőled, csak hogy 'Mikor lesz már vacsora?' - az utolsó szavaknál legalább egy egész oktávval magasabban beszélt, utánozva a másik cérna vékony, mindig elfogódottan csengő hangját.

- Én nem is beszélek így! És végképp nem gondolok folyton a vacsorára. - méltatlankodott Todd, de a szája sarkában játszó apró mosolyráncokat továbbra sem sikerült eltüntetnie.

- De igen, pajtás, nagyon is jól utánoztalak! - húzta ki magát a fiú büszkén - Ha meg sikerült volna bármi másra figyelned a kaján kívül, akkor már rég észre vehetted volna ezt. - lassított léptein, majd teljesen megállt és az előttük elterülő erdőre mutatott. A nyáron élénken zöldellő levelek színe néhol már sárgás-barnás színekbe hajlott át, s a dús levelek között átívelő napsugarak halvány árnyékot vetettek pontosan lábaik elé. Valahol a távolban hatalmas madárraj élénk csivitelését lehetett hallani. Rendkívüli nyugalom szállta meg a természetet, míg végül elérte az erdő szélén álldogáló két fiút is.
Valóban különleges volt. És Todd valóban nem vette észre eddig, Neilnek ebben igaza volt. Volt azonban valami, amiben tévedett. Todd Anderson figyelmét tényleg elvonta valami, az azonban biztos, hogy nem a vacsora volt. Sokkal inkább a mellette sétáló fiú, aki már az első pillanatban rengeteg kérdést vetett fel benne és - reményeivel totális ellentétben, - a kevés együtt töltött idő válaszok helyett még sokkal több kérdéssel szolgált.

- Ez gyönyörű! - mondta végül halkan a fiú.

- Én megmondtam. - mosolyodott el Neil. Mind a ketten csupán egy-egy pillanatra szakították el tekintetüket a fák lombkoronája felett le nyugvó napról, ám ezt teljesen egyszerre tették. Pillantásuk hosszú másodpercekre összekapcsolódott. Egyiküknek sem akaródzott elfordulni, élvezték a természet és a másik jelenléte által nyújtott nyugalmat. Egyszercsak egy hatalmas csapat madár szállt el a fejük felett, Todd pedig hirtelen - mint aki álmából ébredt - felemelte fejét s tekintetével követte a sűrű szárnycsapásokkal távolodó állatokat. Neil azonban még sokáig nyugtatta tekintetét a fiún, mit sem törődve annak zavarával. Todd azonban egy idő után a nyugtalan-zavart pillantások helyett egyre dühvel teltebekkel bombázta a másikat, míg az végül szélesen elvigyorodott, ám a fiú csak összehúzta szemöldökét és tűntetőleg elfordította a fejét. Neil erre hangos kacagásba kezdett, amivel csupán annyit sikerült elérnie, hogy - az iskola területét illetően teljesen elveszett - fiú egyedül indult el. Egy teljesen rossz irányba.

- Hé, Todd! - kiáltott fel a fiú, amint ráeszmélt, hogy barátja éppen az erdő felé tart. - Todd? Todd! ANDERSON!

- Mi az? Valami baj van? - nézett hátra a válla fölött, egy cinkos mosolyt villantva Neilre.

- Rettenetesen tájékozódsz! - adta tudtára a fiú laza vigyorral az arcán. Todd megtorpant és hátrafordulva, fél szemöldökét megemelve, értetlenül meredt a másikra. - A suli arra van. - biccentett a háta mögé.