Dead Poets Society

VII.

This same flower that smile today, tomorrow will be dying.

- Ezzel meg mi van? - nézett körbe tanácstalanul Charlie Dalton.

- Rám ne nézz! - emelte fel kezeit védekezően Knox. A többiek is aggodalmasan tekintgettek egymásra, de senki sem talált ésszerű magyarázatot arra, hogy az új tanárunk, Mr. Keating az első órája közepén egyszerűen elhagyja a tantermet.

- Szerintem kövessük! - pattant fel Neil a helyéről, hóna alá csapta tankönyvét majd barátaival együtt a díszterem felé igyekezett. A fiúk szépen sorban összekapkodták cuccaikat, majd követték a csapatot a Welton Akadémia tölgyfa burkolatú dísztermébe, ahol nemrég Nolan igazgató tartotta évnyitó beszédét. Amikor közel minden diák bent volt a teremben, Mr. Keating ráérős léptekkel végighaladt a fal mentén s a - többnyire múlt századból való - tablókat nézegette melyek szorosan követték egymást éppen szemmagasságnak megfelelően. A tablók egyhangú sorát egy-egy hatalmas, üvegajtós virtin törte csak meg. Masszív fa polcaik roskadásig voltak tömve különböző plakettekkel, jelvényekkel, serlegekkel. Kis idő elteltével Keating érzékelte a diákjaiból áradó feszült figyelmet. Elfojtott magában egy mosolyt, majd feléjük fordult. Fellapozta kezében tartott naplóját és az osztály névsorát kezdte böngészni.

- Mr. Pitts! Változatosan becézhető név! Mr. Pitts, hol lapul? -  kérdezte kíváncsi pillantással tekintve körbe. Pitts szégyenlősen felemelte kezét - Mr. Pitts, nyissa ki a szöveggyűjteményt az 542. oldalnál és olvassa fel az ott található vers első versszakát. - Pitts lapozgatni kezdte a kezében tartott könyvet, de amikor megtalálta a megfelelő oldalt zavart pillantást vetett Mr. Keating-re.

-  Ebből, "A szüzekhez az időnek múlásáról?" - kérdezte meglepetten. A teremben innen-onnan meglepett kuncogások, visszafolytott nevetés hangzott.

- Pontosan, halljuk. Igencsak idevágó, nem? - kérdezte vidoran  férfi. A csendet ismét fel-feltörő nevetés hangja zavarta meg. Pitts kétkedve felvonta fél szemöldökét, de egy mély sóhaj után olvasni kezdett.

- "Szakajtsd a rózsa bimbaját,
Élvezd amit a perc ad!
A virág ma mosolyog rád,
Holnap már holttá hervad."

- Élvezd amit a perc ad. - ismételte Keating nyomatékot adva az előbb elhangzott szavaknak - A latin ezt úgy fogalmazza meg, hogy Carpe diem. Ki tudja, mit jelent ez? - Meeks azonnal magasba emelte a kezét, Mr. Keating pedig egy mozdulatával szólásra bíztatta.

- Carpe diem? Ragadd meg a napot! - állította a fiú.

- Nagyon helyes, Mr..... - kezdte Keating jelnetőségteljes pillantást vetve a fiúra.

- Meeks.

-Meeks. Ez is dicséretesen rövid név. - jegyezte meg a férfi -  Ragadd meg a napot! Élj a mának! Szakajtsd le a rózsa bimbaját! - sorolta Keating - Vajon miért írja ezt a költő?

- Biztosan, mert siet valahova! - válaszolt félvállról Charlie Dalton. A többiek kuncogással jutalmazták válaszát. Neil kissé szemrehányó pillantást vetett rá, de a fiú csupán egy kacér mosollyal válaszolt.

- Nem. Banggg, köszönöm a játékot! - utánozta a férfi a televíziós műsorokból ismert, rossz válaszok esetén megszólaló hangjátékot. - Azért írja, mert mi mind kukaceledel vagyunk! - folytatta - Mert ha hiszik, ha nem, mi mind, akik most itt állunk, egy napon megszűnünk lélegzeni, kihűlünk, meghalunk. - jelentette ki könyörtelenül - Kérem jöjjenek egészen közel és vegyenek szemügyre néhány arcot a múltból. Sokszor elmentek már előttük, de kötve hiszem, hogy valóban megfigyelték őket. - Intett a fiúknak, akik lassan közelebb merészkedtek a tablókhoz. Keating, megkerülve az osztályt, hátuk mögött állva folytatta: - Nem sokban különböznek maguktól, igaz? Hasonló a frizurájuk; teli vannak életerővel, mint önök; övék a világ, mint önök is hiszik. Legyőzhetetlenek. Azt hiszik, nagy tettekre hivatottak, mint önök is biztosan. A szemükben remény csillog, akár az önökében. Vajon mi történhetett? - kérdezte a férfi, miközben a fiúk tüzetesen vizsgálták a fotókat - Túl sokáig halogatták, hogy kibontakoztassák képességeiket? Mert hát uraim, azóta ezek a fiúk alulról szagolják az ibolyát. De ha jól figyelnek, meghallhatják mit üzennek önöknek. - Keating egy kissé halkabban folytatta - Hajoljanak közel! Figyeljenek! Hallják? - szinte már suttogott. Az osztály minden tagja közelebb hajolt a tablóhoz. A legtöbben elnémultak, akadtak, akik fülüket egy fényképre tapasztották.