Todd Andersont szülei ez év kezdetén iratták be a jónevű, Vermont-i iskolába, kizárólag azzal a céllal, hogy kisebbik fiúk ugyanazt a teljesítményt nyújthassa, mint évekkel ezelőtt a bátyja, Jeffrey Anderson. Todd azonban kevésbé jó képességekkel le...
Life asked Death: 'Why do people love me, but hate you?'
Death responded: 'Because you're a beautiful lie and I'm a painful truth.'
- Charlie! Enyém a szerep! - rikkantotta Neil a kollégium folyosóján lépkedve - Juhhu! Én fogom játszani Pukkot! - örvendezett Neil, bekopogva Cameron ajtaján - Én fogom játszani Pukkot! - ismételte boldogan, amikor Pitts és Meeks elődugták fejüket a szobájukból.
- Mikkot? - kiabált Knox a szemben lévő szobából.
- A főszerepet! - magyarázta Neil, visszafordulva az ajtóhoz, melyen az előbb kopogott. Felbukkant benne a pizsamába öltözött Charlie, Cameronnal együtt - Charlie, megkaptam! - kiáltotta Neil boldogan.
- Jó vagy, Neil! - gratulált neki a fiú, de a barna már valószínűleg nem hallotta, hiszen beviharzott saját szobájába ahol Todd már várta őt, széles mosollyal az arcán.
- Huhuhú! - ugrándozott Neil.
- Nahát Neil! Büszke vagyok rád! - jelentette ki a szőke, mialatt barátja az írógép elé telepedett. Todd Neil ágyán ülve figyelte a fiú ügyködését.
- Nos, lássuk! - sóhajtott egyet Neil, miközben beállította az írógépet - Hú!
- Most mit akarsz csinálni? - kérdezte Todd aggodalmasan.
- Írásbeli engedély kell, az apámtól és Mr. Nolan-től. - magyarázta Neil, folyamatosan pötyögve a gépen.
- Te akarod megírni? - hökkent meg a szőke egy pillanatra.
- Én ám, személyesen. - bólogatott Neil mosolyogva.
- Hát te nem vagy észnél! - jelentette ki a fiú.
- Jujj! - rikkantotta a barna izgatottan megragadva barátja kezét. Todd mélységesen elítélte a fiú cselekedetét, viszont gyermeki lelkesedése mosolyra késztette - Szóval. Kedves Mr. Nolan! Tolmácsolni szeretném önnek, fiam, Neil Perry kérését - motyogta Neil gépelés közben - Kabaré! - nevetett a fiú, izgatottan dobolva lábával.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A távolban skót duda hangja szólt, ismeretlen dallamot játszva. Todd egyedül sétált szobájukban fel s alá, kezében szorongatva a Keating órájára készített házi feladatot. Mindenképp szerette volna átolvasni a holnapi óra előtt, hiszen oda sem figyelt, amikor írta. Ide-oda járkált, egymás után róva ugyanazon köröket, s saját versét tanulmányozta. Néha el-elmosolyodott, máskor arca sötét, komor kifejezést öltött. Végül hatalmas sóhajjal telepedett le az ágyára. Nem érezte megfelelőnek művét, de nem is ez zavarta legjobban. Félt a másnapi felolvasástól. Nem akart kiállni a kíváncsi, kezdetben talán érdeklődő pillantások kereszttüzébe, hogy aztán hirtelen minden tekintet gúnyossá, lenézővé, netalántán szánakozóvá váljon, amikor megszólal. Hiszen úgyis ez történne. Amint meghallják, hogy a reménytelen szerelemről ír, kinevetik majd, gúnyolni kezdik, vagy ami még rosszabb, faggatni fogják. De mit is mondhatna nekik? Hiszen ő maga sem érti. Éppen erről szól a vers. Ó, ez a vers. Bár ne is létezne! Kívánta Todd. Megszületett fejében a gondolat, hogy a legapróbb fecnikre szaggatja a lapot rajta első, saját művével ami ráadásul az első emberről szól, akit igazán szeretett eddigi élete alatt. Elvetette hát a megsemmisítés ötletét, viszont tudta, hogy ezt nem olvashatja fel holnap. Erről a versről senkinek nem szabad tudomást szereznie. Ezen gondolatok által vezérelve Todd felpattant és az íróasztalához sietett. Kihúzta fiókját, kipakolta a holmijait, majd a fakk legaljára becsúsztatta a papírt s gondosan visszapakolt mindent. Így talán biztonságban lesz.
