Falkában

Bátorság

Már egy órája sétáltunk az erdőben, és még mindig sehol egy lélek. Feszülten fújtam ki és be a levegőt. Az előttem lépdelő minden kis apró neszre felkapta a fejét, és percenként hátrafordult, hogy ott vagyok-e még. Nagy bánatára nem tűntem el.

- Még mindig elmenekülhetsz-kezdte újra de már nem is válaszoltam neki. Eldöntöttem mit akarok, és véghez akartam vinni. Legalábbis megpróbálom. Nem hiszem, hogy előttem bárki is próbálkozott volna hasonlóval Colt elmondása alapján, pont ezért talán sikerül. És a mai este még nem bánthat senki. Védve vagyok amíg le nem telik az egy hét, és reméltem, hogy ha valaki mégis megtámadna, Colt segítene. Persze ki tudja. A saját falka tagjaival lehet nem merne szembe szállni.

- Nem vagy normális-sziszegett halkan, de meghallottam. Mosoly kúszott az arcomra.

- Tudom. De meg kell próbálnom

- Túl logikusan gondolkozol.-jegyezte meg. Erre felkaptam a fejem, de csak elégedetten bólintottam egyet.
- Legalább belátod, hogy nagyon is ésszerű az amit tenni akarok. - vigyorogtam.
- Persze, hogy belátom. Nem vagyok hülye, hogy a saját véleményemet szajkózzam, amikor tudom, hogy semmi hatása. - a hangja kissé ideges volt. Tudtam mennyire nem ért velem egyet, de kétség kívül volt valami az ötletemben, ami megért egy próbát. - Meg aztán kíváncsi is vagyok. - vallotta be. Ezen muszáj volt elkuncognom magam. Egészen aranyosnak láttam így duzzogva, és félénken. Ritka volt az ilyen pillanat, így kihasználtam, és most én figyeltem őt. Léptei magabiztosnak tűntek, de a folyamatos nézelődés és forgolódás elárulta mennyire aggódik a helyzet miatt.
Már közel jártunk. Tudtam. Hogy honnan? Nos onnan, hogy egyre több farkas szagát éreztem a közelünkből. Már egy ideje követtek minket, de egyenlőre még nem bántottak, és nem is mutatták magukat. Csak a fák mögül figyeltek. Biztos voltam benne, hogy egy rossz mozdulat, vagy szó, és rögtön nekem esnek. Kiértünk egy tisztásra, körbe volt véve egy fa kerítéssel, belül rendezett faházak álltak, középen volt a legnagyobb. Néhol egy egy sátrat is láttam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hagyományőrző falkával van dolgom. Ráadásul nagyon sokan voltak. Tisztában voltam vele, hogy ez nem is az egész falka. Ennél többen voltak, csak nyilván nem mindenkinek jött be ez a bujjunk el az erdőben és éljünk úgy mint az őseink élet. Amint beléptem a táborba, mindenki felénk fordult. Az anyák elhúzták gyorsan a kisebb gyermekeiket, hogy ne láthassanak engem. Ennyire rossz, hogy félvér vagyok? Ne már. A szüleim tehetnek mindenről. Nekem közöm sincs az egészhez.
- Maradj mögöttem jó? - Colt hangja most valahogy még feszültebbnek hatott. Amikor én is észrevettem, rögtön megértettem, hogy mért. A sulis bandája közeledett felénk. Mind a 4 megtermett haverja ott állt velünk szembe, a falkavezér háza előtt, ezzel elállva az utat.
- Mit akartok? - kérdezte Colt.
- Minek hoztad ide? Hogy megöljük? Ne húzzuk tovább az időt akkor-vicsorította ki a fogait a középső. Talán Tyler a neve? Ebben nem voltam biztos.
- Még nem telt le az ideje. Nem bánthatjátok. Itt sem. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
- Minek hoztál ide egy korcsot? Semmi keresnivalója itt. Vagy már az ő pártját fogod? - Tyler ökölbe szorította a kezeit. Ahányszor rám nézett, láthatóan elfogta őt az undor. Nem láttam még se embert, se farkast ilyen gyűlölettel rám nézni.
- Csak biztosítottam neki egy lehetőséget. Apámhoz jöttünk nem hozzátok. Álljatok félre - azzal megindult feléjük. A haverjaitól nem félt. Inkább az apjától. Mindig is kiismerhetetlennek tartotta. Vajon miként fog reagálni egy félvérre? Csak nehogy itt helyben kivégezze.
Amikor már csak centiméterekre voltak egymástól, a fiúk szétnyíltak. Átengedtek minket, bár az egyik kitette elém a lábát, hátha felborulok benne, de időben észrevettem. Csak ne hozzak magamra szégyent. Egész testemben megfeszülve léptem be a házba.
Megcsapott a jól ismert illat, bár nem teljesen ugyanaz volt, de hasonlított rá. Coltnak is ilyen illata volt. Még jó hiszen itt lakott. Tényleg Colt is itt él! Tulajdonképpen hozzá is jöttem most. Nem tudom mért, de erre valahogy gyorsabban kezdett el verni a szívem. Végre én is láthatom hol tengeti mindennapjait. Mindig csak ő figyelt engem, de végre alkalmam nyílt nekem is megvizsgálni az otthonát.
Nagyon otthonos ház volt, mindenfelé színes díszek, talizmánok, totem szobrok, és képek. Némelyiken Coltot véltem felfedezni.
- Apa bent vár. Már tudja, hogy jövünk. - mondta halkan a fiú, majd belépett a nappaliba. Kényelmes fotelek és egy kanapé vett körül egy kávézóasztalt, aminek a másik oldalán pedig egy tv állt. Jó tudni, hogy azért nem zárkóztak el nagyon a külvilágtól. A kanapé mögött hatalmas  ablak volt, a plafontól egészen a földig ért. A nap fénye néhol bepislogott a függöny mögül, ami nagyjából az egészet eltakarta, hogy a kíváncsi szemek ne lássanak be. A kanapén egy öreg, ősz hajú ember ült. Öltözete egy fehér bő ingből, barna nadrágból, és rengeteg színes nyakláncból, karkötőből állt. Szemei sötéten csillogtak, mintha már semmin se lepődhetnének meg. Arcán már látszott a kor, de a kisugárzása mégis egy erőteljes férfit mutatott.
- Sziasztok. - köszönt komolyan. - ülj le fiam. Colt menj segíts addig anyádnak. Egyedül beszélek vele. - bökött felém szigorúan. Nagyot nyeltem. Egyedül kell maradnom vele? Nem félek... ugyan... Végül is csak egy ereje teljében lévő farkas üldögél velem szemben, aki bármikor kettéharaphatja a torkom. Bár jelenleg ennek nyoma sem volt. Na mindegy azért még be voltam fosva rendesen.
- Jó napot. Shane vagyok-mutatkoztam be, majd leültem ahova mutatta.
- Igen tudom. Hiszen én küldtem Coltot a megfigyelésedre. - az apa a fiára nézett, aki még mindig itt állt. - menj már. - szólt rá szigorúan, mire a fiú még vetett egy utolsó pillantást rám, majd kiment.
- Tehát mért is vagy itt? Bár sejtem, de szeretném, ha te mondanád el a saját szavaiddal, mégis honnan vetted a bátorságot hogy elém állj.

Nagy levegő Shane, gyerünk. A fenének nem tudtam egy értelmes gondolatot összeszedni a fejembe.
- szóval. - kezdtem. - én Colt iskolatársa vagyok. Vagyis. Mindegy ezt tudja gondolom. - csak zagyváltam össze-vissza. Megráztam a fejem. - bocsánat. A nevelőszüleimmel költöztünk ide nem olyan régen. Ők semmit se tudnak rólam és arról, hogy farkas vagyok- erre felhorkant az öreg. - vagyis félvér-javítottam ki magam. Sokan nem vettek minket farkasoknak, pedig azok voltunk, hiába csak az egyik szülőnk volt farkas.
- Itt kaptak munkát, én pedig nem tudtam, hogy itt élnek - e farkasok, vagy ez a terület tartozik e valakikhez. Nagyon sajnálom, nem voltam elég óvatos. Igazából most csak mentegetőzök, de nem ezért jöttem. Nagyon hálás vagyok amiért időt adott nekem, és megtűrt egészen idáig a területén. Köszönöm! - hajtottam fejet előtte. Azt hiszem szükség van ilyen udvariaskodásokra. Remélem nem találja túlzónak a viselkedésem. - Most pedig arra szeretném kérni, hogy továbbra is maradhassak itt, és éljem az életem. Ígérem nem okozok galibát, és ide sem jövök többet. Csak nyugodtan el szeretném végezni az iskolát, és utána továbbtanulni. - továbbra is meghajolva voltam előtte. Hát kimondtam. Nem tudom milyen arcot vághatott, így csak vártam az ítéletet. Amikor hangosan felsóhajtott felpillantottam.
- Nagyon bátor vagy. Soha senki nem jött még ide hozzám személyesen és kérte az engedélyem a maradásra. Jó látni, hogy a félvérek közt is vannak ilyen bátrak. - az arca nyugodt volt, de ugyanakkor gondterhelt is. Nagyon figyeltem minden egyes rezzenését, hátha valami elárulja végre a válaszát. - ugye tudod, hogy azt viszont nem ígérhetem meg, hogy senki nem fog bántani a falkából, ha itt maradhatsz? - szavaira bólintottam.
- Tisztában vagyok vele. El tudom viselni, igyekszem elkerülni a többieket. - válaszoltam. - tényleg nagyon szeretnék itt maradni, hiszen csak most érkeztem, és az hogy máris tovább álljak nagyon...
- Jól van jól van. - intett le a férfi. - megértem a helyzeted. Nem is foglak elüldözni innen. Főleg ezután, hogy magadtól idejöttél. Csodálom a bátorságod. - a szavaira mintha egy kő esett volna le a szívemről. Hitetlenkedve néztem a szemébe, de láttam, hogy nem viccelt. Ezek szerint tényleg maradhatok? Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen megértő falkavezér létezik egyáltalán.
- köszönöm! - mondtam halkan. Hangomon érezni lehetett, hogy mingyárt sírva fakadok, de egyszerűen annyira megkönnyebbültem, hogy alig tudtam visszatartani a könnyeimet.
- Akkor most közlöm a falkával is a dolgot. Nem fognak szívesen venni. De ez már a te feladatod lesz. A te harcod-azzal felállt, és kifele indult. Én is felpattantam, majd követtem a bejárathoz. Út közben Colt is csatlakozott hozzánk.
- Na mit mondott? - kérdezte ártatlan arccal, mint aki nem tud semmiről. Oldalba böktem.
- Hallgatóztál-jelentettem ki.
- Én? Dehogy-tagadta a nyilvánvalót. - csak egy kicsit-mosolygott. Vajon ő mért örül ennyire annak, hogy maradhatok?
Kiérve már szép kis tömeg gyűlt össze a ház előtt. Valószínűleg mindenki aki a közelben volt idejött, hogy megtudja mi fog történni.
- Fiaim és lányaim. Ma ez a félvér saját magától jött ide és az engedélyemet kérte, hogy maradhasson, és élhessen a családjával továbbra is itt a területünkön. Azt hiszem mindannyiunk számára példás lehet a bátorsága. Az engedélyt megadtam neki, így kérlek titeket, hogy ne háborgassátok a fiút amíg ő sem teszi ezt. - amikor befejezte kitört a kiabálás. Csupa értetlen ember állt előttünk. Volt aki csak mosolygott, vagy bólogatott. Legalább van olyan aki nem gyűlöl. Coltra pillantottam, aki  kissé feszélyezve nézte a tömeget. Ez nem lesz könnyű. Az se biztos, hogy élve visszajutok a házamba. A falkavezér elfogadott ugyan, de a többiek egyáltalán nem.
- Visszakísérlek-morogta halkan Colt. Mért teszi ezt? Csak bólintottam, majd meghajtottam magam az apja felé, és elindultunk. A tömeg szétnyílt előttünk, azonban nem tudtunk végig menni, hirtelen egy hatalmas szürke bunda, karmok fogak csattogása... Mi történik? Ijedten gurultam arrébb a földön. Sajnos nem tudtam elkerülni, egy másik farkas fogait éreztem meg a karomba fúródni. Felpillantottam. Hatalmasak. Soha nem láttam még ekkorákat. Láttatok már medvét? Na pont akkorák. És most szét fognak tépni, hiába, hogy megkaptam az engedélyem amiért jöttem. Pedig reméltem, hogy ennél jobban kordába tudja tartani a falkáját. Ezek szerint nem.
Ahogy az éles fogak a húsomba vájtak kétségbeestem. Nem lehet így vége!