Utálatból Szerelem[Antoine Griezmann] ✔

Epilógus

×Egy évvel később×

Mosolyogva sétáltam lefelé a stadion lépcsőjén. Mindenki boldog volt, kivéve a Liverpool drukkerek. Csapatuk harmadjára jutott be a döntőbe, de most is kikaptak, még pedig a Barcelonától. De, ha a Barcelonától kaptak ki, akkor miért voltam ennyire boldog? Antoine a nyár folyamán odaigazolt, így mi is mentünk vele. Szerencsére hamar beilleszkedtünk, és sikeresen összebarátkoztam a focisták feleségeivel, barátnőivel. Legjobb kapcsolatot talán Messi feleségével ápolom, akivel nap, mint nap legalább egy kávét megiszunk, és kibeszéljük a dolgokat. 

Kezemben Amaroval lépkedtem le a lépcsőkön a VIP szekcióból. Másik kezemet Mía fogta, hiszen nem akartam, hogy a kis szőkeség eltűnjön. A kislány alig várta, hogy láthassa legjobb barátját, vagyis Messi középső fiát, Mateot. egy oviba jártak, ahol folyton együtt játszottak. Sülve-főve együtt voltak. Lassan leértünk a zöld gyepre, ahol a fiúk éppen átvették a trófeát, amely hamar a magasba lendült, majd a többiek ünnepelni kezdtek. 

Mosolyogva néztem, ahogy Antoine ünnepel. Már nagyon megérdemelte ezt. A francia elég érdekes táncot járt, kezében a trófeával. Elnevettem magamat. Mía elengedte a kezemet és legjobb barátjához rohant, aki éppen apjával játszott. Antoine egyből a játékos bejáró felé pillantott, ahol meglátott engem. Arcán-ha lehetett-még nagyobb mosoly jelent meg. 

Kiléptem a zöld gyepre, míg ő felénk vette az irányt. A trófeát odaadta a kapusunknak, majd hozzánk sietett. 

-Szia szépségem!-mosolyodott el. Ajkaimra egy puszit nyomott, majd elvette kisfiát, aki szorosan bújt apjához.-Szia nagyfiú! Hogy vagy?-kezdte simogatni a hátát. 

-Jól vagyok!-válaszolt Amaro. 

-Mit szólnál, ha elmennénk focizni?-indult el beljebb a pályára Antoine, mire én utánuk mentem. Megszabadultam Adidasomtól, mire a kellemesen hűvös fű csiklandozni kezdtem talpaimat. 

Percek múlva, pár méterrel Antoine és Amaro mellett ültem. Figyeltem, ahogy a francia focizni tanítja kisfiát. Leült mellém valaki, mire oldalra pillantottam. Antonella mosolyogva figyelt rám. 

-Hogy vagy?-kérdezte. 

-Minden rendben van.-mosolyogtam rá.

-Láttad ma Danielát? Olyan, mintha egy sztriptízbárból szökött volna.-forgatta meg szemeit, mire lenevettem. 

Ter Stegen feleségén a kapus meze volt, amely fel volt kötve, így kilátszott a hasa. Lábait egy fekete rövid nadrág takarta, hátsó fele majdnem teljesen kint volt. 

-Ne is mondd!-ráztam meg a fejemet. Lehet, hogy öt évvel idősebb, de huszonkilenc évesen nem kéne úgy öltözni, mint egy tini lány. 

-Anya, nézd mit kaptam!-hallottam meg egy kislány hangot, így nem figyeltem oda, hiszen engem, csak Amaro szólított anyának, aki pedig apjával játszott. Aztán egy kis kezet érzetem meg vállamon, mire Míával néztem szembe.-Anya, nézd mit kaptam!-mutatta fel a virágot. Szívem hevesebben kezdett verni. 

Antoine felé néztem, aki minket bámult. Látszott rajta a meglepettség. Szólt Amaronak, hogy most egy kicsit hagyják abba a passzolgatást, így a kisfiú Cilliessenhez szaladt, aki ezt örömmel vette, hiszen imádott a kisfiúnkkal focizni. Antonella felállt mellőlem, majd férjéhez ment. 

-Mit mondtál, kincsem?-guggolt le Antoine a kislány elé, aki úgy nézett apjára, mintha valami szörnyű dolgot tett volna.  

-Azt, hogy anya, baj?-kérdezte. Hangja ijedten csengett. Bár Mía, Antoine előző kapcsolatából született, mindig is úgy tekintettem rá, mint a saját lányomra. Antoine rám nézett, majd a kislányára pillantott. 

-Dehogy baj!-jelentette ki, mire a kis szőkeség elmosolyodott. Kitártam kezeimet, mire Mía az ölembe fészkelte magát, míg a focista visszaért kisfiához. 

-Kitől kaptad ezt a csodaszép virágot?-kérdeztem. Terpeszben ültem, így a kislány a füvön ült, nekem háttal. elkezdtem befonni szőke tincseit. 

-Mateotól.-adta a választ, mire hirtelen megálltam a haja fonásában.-Azt is mondta, hogy nagyon szép vagyok, és egy puszit is adott.-mesélte izgatottan. Antoinék pár méterre álltak tőlünk, és szerintem a focista tisztán hallotta, amit a kislánya mondott. 

-Te jó Isten, már most kezdőik?-kérdezte, mire hangosan felnevettem. 

-Mi kezdődik, anya?-értetlenkedett Mía. 

-Semmi fontos.-adtam neki választ.-Mateo nagyon kedves!-mosolyodtam el, majd egy hajgumival befejeztem a kislány hajának fonását. 

-Igen az, de fiúk undik!-jelentette ki. 

-Maradjon is ez a véleményed, még vagy tíz évig!-szólt rá Antoine, mire csúnyán pillantottam a focistára. 

-Ne is hallgass rá, a fiúk nagyon is kedvesek.-jobb oldalra pillantottam, ahol Mateo egy labdát tartott a kezében és engem nézett.-És, asszem egy rád vár.-mondtam, mire Mía is a kisfiúra pillantott, majd felpattant.

-Kérlek, vigyázz rá!-nyomta kezembe, az eddig szorongatott virágját. Egy gyors puszit nyomtam a homlokára, majd hagytam elszaladni a legjobb barátjához. Mosolyogva figyeltem őket, ahogy fociznak. Hihetetlennek tartottam, hogy egy ilyen kislány babázás helyett a labdát rúgja. 

Percek múlva, Antoine ült le mellém. Kisfiúnk újra a cserekapussal játszott. Antoine vállára hajtottam a fejemet, míg a focista a kezével átkarolta a vállamat. Mindketten Míát néztük, ahogy Mateoval játszik. 

-Nem hittem volna, hogy ilyen korán oda kell erre figyelni!-mondta, mire egy "te most komolyan beszélsz?" fejet vágtam. 

-Antoine, négy éves. Nem lesz semmi köztük!-ráztam meg a fejemet. 

-Azt hiszed, aztán tíz év múlva, majd haza hozzá, hogy együtt vannak. Csak nézz abba a barna szempárba, és egyből rájössz, hogy nem való Míához.-mondta. 

-Antoine, ez egy három éves kisfiú. Nem tehet semmit, te idióta!-pöcköltem meg orrát.-Szerintem te nagyobb szívtipró voltál, mint ő valaha is lesz!-jelentettem ki. 

-Ezt kikérem magamnak!-mondta felháborodottan.-Nekem csakis te voltál!-ajkainkat centik választották el. Kék szemei csillogtak. Egyik kezével megfogta egyik arcfelemet, mire ajkaim mosolyra görbültek.-Mondtam már, hogy gyönyörű vagy?-kérdezte, mire megráztam fejemet. Ujjaival fülem mögé tűrt egy barna tincset, felpillantottam a kék szemekbe. Arcom lágy pírba szökött. 

-Csókolj meg!-suttogtam, mire a focista egyből tette,a mit mondtam. Bármikor, amikor Antoine ajkai táncot jártak az enyéimmel, rájöttem, hogy miért mondják, a franciák csókolnak a legjobban. 

Percek múltán, lassan elváltunk egymástól. Homlokainkat egymásnak döntöttük. Kizártuk a körülöttünk lévő világot, és csak ketten voltunk. 

-Annyira örülök, hogy megbocsájtottál nekem. Nem tudom, hogy mit kezdtem volna nélküled.-suttogta. Arcomra egy halvány mosoly szökött.-Örökké melletted maradok.-mondta.-Örökké!-jelentette ki. 

-Vége-