Nagybetűs GIMI ✔

9.Fejezet

9.Fejezet
Összehúzott szemöldökkel mértem végig a srácot. Szörnyen ismerősnek tűnt, de nem tudtam beazonosítani. Körülbelül a srác is így fürkészett engem. Marha jó. Egy idegennel állok egy sikátorban, miután rendőrök elöl menekültünk. Egy szokásos péntek este.
-Lisa? - törte meg végül a fiú a csendet és idegesen beletúrt a sötétbarna hajába. Elképedve néztem rá és hirtelen beugrott.
-Hunter? - csodálkoztam. A srác csak zavartan elröhögte magát.
-Aha. Hát... örülök, hogy személyesen is találkozunk... bár nem így terveztem - vakarta meg a tarkóját.
-Na ja. Én se erre gondoltam - mosolyogtam kicsit vörösen.
-Egyáltalán mit csinálsz itt ilyenkor? - rázta a fejét rosszallóan.
-Haza akartam menni. Aztán megláttam a létrádat és... - meséltem, de közbe vágott.
-A mimet? - kérdezett vissza.
-A létrádat - ismételtem meg, de még mindig értetlenül nézett rám.
-A graffitidet - mondtam végül. Egy pillanatig elkerekedett szemmel nézett rám, aztán kitört belőle a nevetés.
-Az nem létra. Hanem a monogrammom - mondta végig röhögve. Ez kellett ahhoz, hogy az arcom teljes bíborba boruljon.
-Ne haragudj! - sütöttem le a szememet.
-Hé! Semmi baj! Tényleg olyan, mint egy létra - tette Hunter a vállamra a kezét, és bíztató mosollyal nézett rám, de azért egy kicsit kuncogott.
-Ez egy új dizájn. Ki akartam próbálni. Eddig olyan volt - muatott mögém mire odakaptam a fejem. Az egyik falon tényleg volt egy graffiti. Két H betű. Az egyik vízszintesen a másik függölegesen a száruk pedig keresztezte egymást.
-Csak nagyon sok idő, mire megcsinálom - magyarázta.
-Megértem - fordultam vissza. Ő is akkor pillantott vissza rám. Még mindig a vállamat fogta.
-Én...khm... köszönöm a segítséget. Nélküled már abban a kocsiban ülnék - vakarta meg megint a tarkóját.
-És esküszöm, hogy nem így terveztem az első találkozót - szabadkozott, mire felnevettem.
-Hidd el én sem - biztosítottam róla.
-Nem fejezed be? - érdeklődtem miközben elhúzódva tőle kiléptem az utcára, de azzal a lendülettel visszahúzott.
-Hó, hó, hó! Nem mehetünk ki! A járőrök még mindig minket keresnek! Plusz neked is haza kéme jutnod valahogy! - magyarázta.
-Jogos! Akkor mit csináljunk? - kérdeztem. Hunter egy pillanatig gondolkodott.
-Meg van! - jutott eszébe és a sikátor másik végébe vette az irányt.
-Hova megyünk? - húztam vissza a karomat. Lehet, hogy ez csak nekem ijesztő, de nem szoktam hozzá, hogy félig idegen srácok cibálnak a sikátorban ki tudja, hogy este hánykor.
-Két kérdés. Első. Bízol bennem? - fordult hátra egy őrült, de annál csábítóbb villantva rám.
-Mi? Csak most ismertelek meg személyesen - hadartam kicsit idegesen.
-Igaz, de jelenleg más választásod úgy sincs, úgyhogy ez mindegy - dünnyögte.
-Második. Hányra kell hazaérned? - kérdezte. Gyors pillantást vetettem az órámra. 18:57.
-8-ra - válaszoltam.
-Szuper, akkor van egy óránk - lelkesedett, aztán megállt egy tűzlétránál.
-Csak utánad - állt arrébb.
-Ezt nem mondod komolyan! - hitetlenkedtem.
-Nyugi! Tök jó lesz! Eskü - győzködött. Még mindig tétován álltam.
-Felőlem a rendőrökkel is mehetsz, de nem tudod, hogy milyen tájat hagysz ki - vont vállat, és elkezdett mászni. Egy darabig néztem, aztán felsóhajtottam és utána indultam.
Igazából kicsit jó érzés volt kilépni a komfort zónámból és belemenni ezekbe a marhaságokba. Kellemes volt az az izgatottság ami végog járt rajtam, ahogy egyre feljebb értem. Aztán amikor felértünk nem nagyon láttam szép tájat, csak egy másik épületet, aminek a falja kicsit magasabbra nyúlt, mint a mi épületünké.
-És innen? - kérdeztem a fiút, aki már elindult a másik épülethez.
Feldobta a táskáját, aztán neki futásból felszaladt, elkapta a párkányt és felhúzta magát.
-Erre! - mosolygott rám.
-Hunter! Én oda nem tudok felmenni! - ingattam a fejem.
-Dehogy nem! Segítek! Add a táskád! - nyúlt le én pedig feladtam neki a cuccomat.
-Oké! Figyelj! Neki futsz, fellépsz egyszer a falra és elkapod a karomat. Én pedig felhúzlak - magyarázta.
-Oké - hátráltam el kicsit bizonytalanul.
Először a falra néztem, ami sokkal nagyobbnak tűnt, mint eredetileg, aztán Hunterre, aki bíztatóan bólintott. Vettem egy mély levegőt, aztán neki futottam. Felléptem egyet a falon, Hunter pedig elkapta a karomat.
-Ez az! - húzott fel és a földre érkeztünk.
-Mondtam én - mosolygott rám. Enyhén kiffuladva, vagy az adrenalintól, vagy a mozdulat sortól már nem tudom, de viszonoztam. Utána a fiú oldara nézett én pedig követtem a pillantását. Amit pedig ott láttam, attól le esett az állam. Így, hogy sötét volt az egész város ki volt világítva. A nagyobb, díszesebb épületek teljes egészükben fénylettek, míg a lakóházaknak csupán az ablakaiból szűrődtek ki fények. Sokkal szebb volt, mint a hegyről nyíló kilátás, pedig azt hittem, hogy az lehetetln. Hunter leült az épület szélére. Maga mellé dobta a táskáját és hátra támasztotta a kezét. Aztán rám néztett és mosolyogva megpaskolta a helyet maga mellett. Én is letelepedtem. Egy rövid ideig csendben néztük a tájat. A tekintetem átsiklott Hunterre. Elégedetten pásztázta a tájat. A szája már nem mosolygott, de a szemében ott volt az őrült csillogás. Életkedv és kalandvágy sugárzott belőle. Ha akarta se tudta volna letagadni. Egyébként helyes is volt. Sötét barna haj és világos barna szem, amelyek szinte már arany árnyalatúak. Észre vette, hogy nézem és felém kapta a fejét, de én nem mozdultam.
-Mi az? - kérdezte féloldalas mosolyt villantva rám.
-Semmi csak... nem tűntél ilyennek chatben - nevettem kicsit zavartan, és leszegtem a fejem. A fiú megfogta az államat és felemelte, hogy ránézzek.
-Ilyen idiótának? - kérdezte vigyorogva.
-Mondhatni - bólintottam egyre vörösebben.
-Honnan tudtam volna, hogy mi lesz a reakciód erre - mutatott végig magán, visszahúzva a kezét.
-De látszólag jól viselsz eddig - nevetett.
-Egyébként nem olyan rossz - válaszoltam.
-Tényleg? Biztos jó lehet egy kattos emberrel mászkálni - ugratott.
-Ne mond ezt! Tényleg tök jól érzem magam. Kicsit fura, de izgi - magyaráztam, miközben a tájat figyeltem. Amikor pedig befejeztem a mondanivalómat a fiúra néztem, aki engem fürkészett.
-Örülök, hogy jól érzed magad - válaszolta rövid gondolkozás után.
-Őszintén szólva már szükségem volt egy kis adrenalinra - csevegtem. Ez fura. Nem szoktam ennyit dumálni. Főleg nem ismeretlenekkel. Hunter viszont valahogy más volt. Teljesen normálisan tudtam beszélni hozzá.
A fiú felnevetett.
-És? Kellemes az adrenalin? - érdeklődött. Próbálta elviccelni a dolgot, de látszott rajta, hogy tényleg kíváncsi a válaszra.
-Hát... néha nem árt, de nem olyan nagy cucc - húztam az agyát. Az arca azonnal egy kicsit csalódottabbá vált.
-Ó - mondta mire nevetni kezdtem.
-Csak viccelek. Meg tudnám szokni - biztosítottam.
-Jó dolog az adrenalin. Én nagyon bírom - válaszolta Hunter.
-Ki nem találtam volna, hogy függő vagy - kuncogtam.
-Ugye? Olyan nyugodt természetem van - nevetett ő is.
-Nem egyébként, annyira nem vagyok függő. Csak néha feltölt ha szembe mehetek a szabályokkal - váltott komolyra.
-Miért? - kérdeztem. Hunter egy pillanatig csöndben maradt. Türelmesen vártam a válaszára.
-Az egész nagyon bonyolult, és nem szeretnélek terhelni vele. A lényeg igazából annyi, hogy mivel apám sikeres üzletember ezért sok elvárásnak mg kell felelnem, ami néha túl sok. Ezért szükségem van néha egy kis szabadságra. Egy kis pluszra, amikor azt csinálok amit én akarok, úgy ahogy én akarom és akkor amikor én akarom - mondta, miközben a tekintete a távolba révedt és megint felcsillant a szeme, ahogy végignéztett a fénylő házakon. A szeme ide-oda ugrált akkor is, amikor már nem beszélt. Bár nem nagyon tudtam hozzászólni a dologhoz, de Hunternek nem is erre volt szüksége. Neki tökéletesen megfelelt, hogy a gondolataiba merülhet még úgy is, hogy ott vagyok. Így hát nem is szólt. Nem is azért mesélte, hogy hozzászóljak csak, hogy tudjak róla. Hogy megértsem mit miért csinál.
Egy rövid idő után megköszörültem a torkomat.
-Érthető. Én nem nagyon szoktam "extrém" dolgokat csinálni. Elég monoton az életem - mondtam elgondolkozva.
-Akkor ez új neked - tért vissza a féloldalas, rosszfiús mosoly.
-Igen - bólintottam kicsit úgy, mintha ez valami szégenlésre méltó dolog lenne.
-Tyúha. Megrontok egy jó kislányt - kuncogott.
-Azért nem hiszem, hogy ez rendszeres lesz - nevettem el magam.
-Azt mondtad jó érzés - húzta össze a szemét.
-Igen, de ha ezt csinálom mindig, akkor meg fogom unni - magyaráztam.
-Nem csak falat lehet mászni és éjszakai tájat nézni - rázta a fejét, összeráncolt homlokkal. Nem értette mire gondolok azzal, hogy ezt meg lehet unni. Számár ezt soha nem lehet megunni.
-Tudom, de ha sokszor csinálok hasonlót, akkor már egyre kevésbé lesz érdekes - érveltem tovább.
-Lisa. Annyi minden van a világon, hogy nem tudod megunni - fordult felém teljes testével.
-De az érzés, az élmény az hasonló - fordultam én is. Így egymással szemben ültünk az épület szélén. Hunter egyik lábát lelógatta, én inkább török ülésbe húztam magam.
-Egyáltalán nem. Mindegy más milyen! Hidd el nekem, az adrenalinból a sok soha nem elég! - győzködött.
-Nem tudom - vakartam meg a tarkóm. Kezdtem beadni a derekam, hiszen valahol igaza volt. Minden tapasztalat másmilyen.
-Én tudom. A világ tele van élményekkel. Csak fel kell fedezned - magyarázta.
-Annyi minden van, annyi minden létezik, hogy nagyon kevés egy élet ahhoz, hogy megtapasztalj mindent. És épp ettől olyan izgalmas - fejezte be, én pedig nem válaszoltam. Csöndben emésztgettem a hallottakat.
Igazat kellett adnom neki.
-Mit ajánlasz? Mit tegyek ha adrenalinra vágyok? - kérdeztem végül, hogy megtörjem mindkettőnk gondolatait. Erre felém kapta a fejét, hogy lássa komolyan érdekel-e. Amikor meglátta az arcomat, izgatott félmosolyra húzta a száját. Az arcát megvilágította a távoli épületek fénye, így csak félig volt homályos.
-Hát ha szeretnél egy kis extrémitást, akkor ajánlom, hogy szólj nekem, mert én tudom, hogy nem lesz bajod ha velem vagy - magyarázta. Végig gondoltam. Igazából ő volt az egyetlen akivel bármilyen hülyeséget tudok csinálni. Illetve feltünően jól éreztem magam vele. Annak ellenére, hogy most találkoztunk először, nagyon jó volt. Azt is eltudtam képzelni, hogy nem utoljára találkozunk. Főleg, hogy tényleg egyre jobban kezdett izgatni egy hasonló program.
-De te döntöd el - vont vállat elfordítva a tekintetét rólam.
-Hát őszintént szólva megjött a kedvem egy kis változáshoz - pillantottam rá, ő pedig megint érdeklődve várta, hogy folytassam.
-És jelenleg te tudsz ebben segíteni - mosolyogtam.
-Azt mondod nem most találkoztunk utoljára? - kérdezte miközben újból elő jött az a félmosolya.
-Azt!
Ahogy Hunter ígérte, 20:00-kor léptem be a házba.
-Vigyázz magadra! - ölelt meg egy laza mosollyal az arcán, aztán elindult az utcán. Néztem, ahogy végigmegy egészen a sarokig, és visszanéz. Integettem neki, ő pedig visszaintett, után végleg eltűnt a szemem elől. Én bementem a házba. Köszöntem anyáéknak és felballagtam a szobámba. Fáradtan dőltem az ágyamra, de az arcomon a mosoly levakarhatatlan volt. Baromi jól éreztem Hunterrel. Az agyamban visszapörgette a történteket. A friss élménytől még élénken az elmémben voltak a szagok, a levegő, az érzések és az adrenalin. Rá kellett jönnöm, hogy kellemes dolog egy kis változatosság. Amikor meguntam a merengést, hasra fordultam és addig neteztem, ameddig el nem nyomott az álom. Tekintve, hogy elég fáradt voltam egészen héten és még Hunterrel is összefutottam, hamar bealudtam. Ezért pedig másnap nagyon hamar keltem. 6 körül már ébredeztem. Ugyan abban a ruhában voltam, mint tegnap. Még a cipőmet se vettem le. Úgyhogy lefürödtem és kényelmes ruhába váltottam. Aztán lementem a konyhába, reggelizni. Természetesen senki sem volt annyira hülye, hogy szombaton reggel hatkor keljenek. Egyedül ülve a konyhában, a mütlimet majszolva bekapcsoltam a YouTubeot és egészen addig azt néztem, amíg üzenetem nem jött.