Amerikából jöttem III.

3. Ki-kicsoda?

- Hannuci, hova is kell menni?

- Öm... a meghívón rajta van, nem?

- A Tonks házba! De máris megnézem...

Fred és George a szobából kiabáltak nekem, míg én a nappaliból válaszoltam nekik vissza hasonló hangmagasságban. Végre elkészültünk.

- Ki vagy te és mit csináltál a menyasszonyommal?

Merlinre, azt mondta, menyasszony! A gyomromban lévő pillangók erre a szóra verdesni kezdtek minden egyes alkalommal. Mélyet kellett lélegeznem, hogy lecsendesítsem magam - Fred ugyanis úgy tudta kimondani ezt a szót... menyasszony... hogy, hát... na. Ha nem vigyázok, teljesen elpirulok.

- Megettem - feleltem neki vissza. Fred felnevetett. - Túl éhes voltam, neki meg csak járt a szája... - én a szemeimet forgattam, hogy véletlenül se nézzek szerelmemre; azt se tudtam miről beszélek, ő meg odalépett hozzám és egy mozdulattal elhallgatatott. - Mennünk kéne - leheltem az ajkaira, miután levegőért kapkodva elváltunk.

Pár perccel később, immár George-dzsal kiegészülve kiléptünk az ajtón, és elhoppanáltunk. Egy főút mellett értünk földet, háznak nyomát se találtuk. Kétoldalt mindenfelé bokrok és fák, amik erdővé sűrűsödtek. Ezt épp olyan furcsának gondoltam mint az ikrek, amikor a fiúk forgolódni és kutakodni kezdtek.

- Ez jó... kell itt legyen valamilyen nyom, ami elárulja merre menjünk - mormoltam félhangosan, amikor észre is vettem egy földutat. Intettem a fiúknak, hogy kövessük, és valóban, alig mentünk rajta egy perce már meg is érkeztünk.

Legalábbis reméltem, hogy az volt az... még sosem jártam a Tonks-házban. Egyszerű, mágiamentes háznak tűnt (bár ennek sosem dőltem be, mivel jól tudtam, hogy nem a látszat a fontos), mégis volt benne valami különleges és vibráló, ami azt sugallta ez a ház mindig is itt állt. Már épp a csengőért nyúltam volna, mikor az ajtó kinyílt és egy kissé ideges Remus Lupin állt ott.

- Majd én nyitom, Remus... - hallatszott egy férfihang keresztapám háta mögött.

- Hannah!

- Holdsáp! - megöleltük egymást. - Hogy vagy? - kérdeztem, az arcát tanulmányozva. Jól... vagyis inkább boldog vagyok, gondolta. Bár még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet ez az esküvő... - Minden, ami boldoggá tesz, jó ötlet.

- Na, gyertek be - folytatta a hátul levő férfi-, ne ácsorogjatok a küszöbön!

- Ted drágám, mi a gond? - egy kedves női hang szólt a nappaliból.

- Semmi - legyintett. - Én Ted vagyok, Ted Tonks - nyújtotta a kezét nekem. - Dora apukája. A nappaliban pedig a nejem, Andromeda. És ha megbocsátotok - szólt, mikor a fiúk is bemutatkoztak- most ki kell mennem a kertbe, a többi vendéghez.

Uram-Merlin! Találkozni fogok egy sosem látott rokonommal! Belülről ujjongtam, ahogy Fredbe és George-ba kapaszkodtam. Hiába akartam, nem tudtam velük törődni... aztán amint beléptem a nappaliba, és megláttam az ott ténykedő asszonyt már áldottam az eget, hogy a két fiú karja körülöttem volt. Azt hittem ugyanis, hogy elájulok.

Csak azért nem tettem, mert barátságos volt a hely, és ahogy ránéztem „nagynénémre" (apu és Meda csak unokatestvérek voltak) egyből tudtam, hogy ő nem lehet a másik. Nem az arisztokratikus vonások hiányoztak, azok ott voltak a vonásaiban, a viselkedésében, egyszerűen csak abból jöttem rá, hogy a haja egészen barnás árnyalatú volt, nem pedig fekete, és a szemei is kerekebbek voltak, kedvesebbek.