Amerikából jöttem III.

17. Az elixír-alakulat

A Nagyteremben már mindenki ott volt, mire odaértünk - egészen jó hangulatba kerültem, még talán énekelni is kedvem lett volna (bár túlzásnak éreztem tényleg dalra fakadni). Egyből feltűnt milyen hatalmas a tömeg: diákok, tanárok, rendtagok, civilek, de még a kísértetek is a kinti sötét, de csillagos eget tükröző mennyezet alatt gyűltek össze.

- ... az iskola kiürítését Mr. Frics és Madam Pomfrey felügyeli majd. Prefektusok, amikor szólok, maguk veszik át a vezetést a házaik felett, és az általános alakzatban a kimenekítési ponthoz irányítják őket.

- Imádtam prefektusnak lenni - súgta Will.

- Css! - pisszegtem le.

Ernie Macmillan állt fel a Hugrabugosok asztalától.

- És mi van, ha harcolni akarunk? – üvöltötte. Szórványos taps hallatszott, és még mi is megtapsoltuk a bátorságát.

- Ha az illető már nagykorú, maradhat – mondta McGalagony professzor.

- Mi van a cuccainkkal? – kiáltotta egy lány a Hollóhátasok közül. Will, Katie és én összenéztünk: ez most komoly?

- – A ládánk, a baglyaink... - egy másik értetlenkedő.

- Nincs idő arra, hogy elhozzuk őket – mondta McGalagony professzor. – A legfontosabb dolog az, hogy titeket kimenekítsünk innen.

- Hol van Piton professzor? – kérdezte egy lány a mardekáros asztaltól.

- Ahogy azt mondani szokás: lelépett – válaszolt McGalagony, és óriási üdvrivalgás fogadta szavait a Griffendél, a Hugrabug és a Hollóhát asztalánál. Nagyot sóhajtottam, talán túl nagyot is, mert Fred is felém fordította a figyelmét. Megráztam a fejem kimondatlan kérdésére; nem, nincs semmi baj.

- A kastély köré már szórtunk védővarázslatot – folytatta McGalagony professzor -, de nem valószínű, hogy sokáig kitartana, kivéve, ha mi is besegítünk neki kicsit. Kérlek benneteket, hogy gyorsan és nyugodtan cselekedjetek, és tegyetek úgy, ahogy prefektu...

Utolsó szavait elnyomta egy idegen hang, ami visszhangzott az egész teremben. Magas volt, hideg és tiszta: nem lehetett megmondani, hogy honnan jön, úgy hallatszott, mintha a falakból áradna.

- Tudom, hogy harcra készültök.

Voldemort.

- ... Hasztalan minden próbálkozás. Nem harcolhattok ellenem. Nem akarlak megölni titeket. Nagyra becsülöm a Roxfort tanárait. Nem akarok varázsló vért oltani.

Csend állt be a teremben; az a fajta némaság, mely zavarja az ember fülét, és oly nagynak érződik, mintha semmi sem törhetné meg többet.

- Adjátok át Harry Pottert – mondta Voldemort hangja. – És senkinek nem esik bántódása. Adjátok át Harry Pottert, és érintetlenül hagyom az iskolát. Adjátok át Harry Pottert, és jutalomban részesültök. Éjfélig kaptok időt.

A csend ismét bekebelezte az iskolát. Minden egyes fej hátrafordult, és minden egyes szem egy pillanat alatt megtalálta Harryt, aki a többszáz diák tekintetétől megdermedve állt a fal mellett. Egy alak állt fel a Mardekáros asztaltól.

- Ki is ez?

- Tudod, az a prefektus liba... - morogta Will.

- Huba? - kérdeztem, mire Will kacagni kezdett. A legrosszabbkor, ha mondhatok ilyet, mert a lány, akárki is legyen, felkiáltott: