Amerikából jöttem III.

21. Conjunctio

A roxforti csata véget ért.

A nap egyre magasabban járt a fák felett, és a kellemes májusi meleget ígérő sugarai kint melengettek engem a kastélyhoz tartozó birtokon. Egy szikla felett ültem a magas fűben, amire már igen ráfért volna egy kis gondoskodás.

Nem tudom, hogyan kerültem olyan messze az épülettől igazából, de nem is volt fontos.

Vége van, sóhajtottam. A csatának legalábbis. De annyi minden van, amit még meg kell emészteni. Most viszont, hogy átgondolhattam volna a történteket, csak néztem a tájat, ami annyira kedves volt a szívemnek és hagytam, hogy a szellő kisöpörjön minden gondolatot a fejemből.

Egy ideig - a percek óráknak tűntek - úgy ültem ott, talán el is szundíthattam, amikor meghallottam, hogy valaki mellettem szöszmötöl. Leült a jobb oldalamra, szoros közelségben és éreztem, ahogy valamit a kezembe nyom.

- Ezt bent felejtetted... - kinyitottam a szemem, és megláttam a liliomos érmét.

- Annyira... hiányzik - nem is tudom miért ezt böktem ki. - Mindenki ostobának tartott, hogy annyira szeretem a bájitaltant, hogy annyit foglalkozom vele... először persze csak nem akartam, hogy engem is megszégyenítsen az óráin, de aztán megszerettem a bájitalfőzést és később már... magát a professzort is megszerettem. Rengeteget tanultam tőle, önfegyelmet, kitartást és annyi mást... és most meghalt... anélkül, hogy... hogy megköszönhettem volna, amit értem tett. Nem számítottam rá, hogy meghalhat. Egyszerűen csak... biztosra vettem, hogy túléli. Erre kiderül... kiderül, hogy engem védett még a halálával is. Mert tudta, Freddie... - a hangom remegett, ahogy a könnyeim megeredtek. - Piton tudta, hogy az a pálca hozzám tartozik, hiszen a szeme láttára fegyvereztem le Draco-t.

- Ssh... - átkarolt, és simogatni kezdte a hátam. - Nem mondom, hogy minden rendbe fog jönni, mert nem... de Hannuci! Jobb lesz, ha teszel a sej-hajod alá egy párnát - feddett meg. Szorosan hozzábújtam, jól esett a közelsége, az illata, a szívverésének ütemes dobolása megnyugtatott. Egy kicsit még szipogtam ugyan, de nem hagytuk abba a beszélgetést, folytattuk. Mindenről szó esett, de a csatáról csak később tudtunk érdemben beszélgetni... egy háború olyan nagy teher a túlélőknek, ami tényleg örökre változtat az életünkön és idő kell hozzá, hogy feldolgozzuk.

Előbb George, majd Will is csatlakozott hozzánk. Minket közrefogva ültek le, láttam, hogy Willnek vörös a szeme. Elszégyelltem magam. Katie-re nem is gondoltam azóta, hogy meg akartam bosszulni Bellatrixen a halálát. Kinyújtottam a bal karom, Will pedig odadőlt hozzám. Mind elég nyúzottak voltunk, de barátomon jól láttam mennyire megviselt.

- Ó, ezt majdnem elfelejtettem - a zsebébe nyúlt, és elővett két kerek, apró tárgyat. - Ezt találtam Pitonnál... - felnagyította, és már jól láttam mi az. Egy rézkorona volt. A szélébe, olyan kis betűkkel, hogy rendes állapotában is alig lehetett elolvasni, egy felirat volt belegravírozva: a bájitalok királynőjének. Felnevettem rajta - ha nem tudom, hogy Will igazat mond sosem hittem volna el, hogy Piton ilyet akart volna adni bárkinek is. - Nekem is van - vigyorodott el. Halványan ugyan, de legalább sikerült neki. Elővett egy ugyanolyan tárgyat a zsebéből és felnagyította. - A bájitalok királyának. - Kár, hogy olyan kis betűkkel írta oda... - dörzsölgette. - Azt nem lehet felnagyítani.

- Sziasztok - Belle lépett oda hozzánk, Dracoval együtt... kézen fogva. Felvont szemöldökkel néztem rá. Éreztem Will kutató tekintetét az arcomon. - McGalagony professzor üzeni, hogy a jelszó: conjunctio

- Hm, ez tetszik - Will hunyorogva feltápászkodott.

- Én előbb megkeresném a konyhát... - Fred felfelé húzott, úgyhogy nyögve tápászkodtam fel én is.