Amerikából jöttem III.

13. Bezárva (I.)

Az erdő sűrűjének rejtekében vártam. Már távolról hallottam a fiákerek jellegzetes, gördülő hangját, és szinte éreztem milyen lehet benne ülni és döcögni. Azt hiszem, sosem felejtem el - ez is hozzátartozik az érzéshez, amit magamban csak brit boszorkánytudatnak hívok. Hiszen a legtöbb angol boszorkány és varázsló mind megtapasztalta ezt az érzést. De most nem kezdhettem nosztalgiázni, fontos feladatom volt. Amint meghallottam a várt hangokat felocsúdtam és követtem a kocsikat az útjukon. Igyekeztem halk lenni, habár arra kellett mennem, ahová már nem ért el a hó, így akaratlanul is száraz faleveleken és ágakon tapostam.

Egyből felismertem kit keresek, hiszen vörös, hosszú haja már távolról látszott, ahogy barátai közelében járt. Azt hittem már sosem ér a fák közelébe, így próbáltam óvatosan sugallni neki, hogy jöjjön a fák felé. Csak óvatosan, mert ha hirtelen megjelennek a gondolataim a fejében meg is ijedhet. Végül a sugallatra még sem volt szükség... amíg hátrahagyott csomagjához lépett, odaléptem mellé.

- Ginny Weasley? - kérdeztem, mire rám pillantott.

- Ki kérdezi? - a hangja elég ellenséges volt először.

- Egy menyasszony - feleltem halkan, és már a vállán is volt a kezem, hoppanáltunk.

- Mi a fenét művelsz? - előrántotta a pálcáját, mire gyorsan hátrahajtottam a kapucnimat.

- Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj, Gins - mondtam. - Nem volt idő vonatozásra. Mennünk kell - pillantottam Mr. Weasley-re, aki, úgy tűnt már csak egyedül ránk várt. Nem engedtem el Ginny kezét, biztos, ami biztos alapon.

- Az utolsó pillanatban - jegyezte meg a családfő az óráját nézve, és abban a percben Mr. Weasley-vel együtt eltűntünk az Odúból.

Valószínűleg ugyanabban a percben Fred és George is hátra hagyta az Abszol úti lakásunkat, minden fontos felszerelést biztonságba helyezve, vagy eljuttatva Muriel néni házába.

Mélyet sóhajtottam, ahogy megálltunk a ház előtt. Hiányozni fog a munkám, és a kollégáim is... egész jó csapattá alakultunk. De nem mehetek vissza - jobbnak láttuk, ha én is a Weasley-családdal költözöm. Érdekes lesz Muriel nénivel lakni... vajon meddig kell?

- Hannah, gyere már! Mire vársz, hogy mozgólépcsővé váljon a járda? - feddett meg Ginny joggal. Gyorsan besurrantam az ajtón, és Mr. Weasley hatalmasat koppintott a zárra pálcájával.

x Y z

Muriel néni háza hatalmas volt. A földszinten egy hatalmas nappali volt, egy külön kis szobában egy rusztikus konyhával, és konyhaszigettel, ezen kívül két hálószobával és egy fürdővel. A nagyobbik hálóban lakott ő. Volt hozzá egy emelet is, bár inkább tetőtérre hasonlított - három szoba volt benne, és egy mini nappali, egyetlen kétszemélyes kanapéval és egy éjjeliszekrénnyel. Az idős asszony, bár hangoztatta, hogy sosem érezte magát fiatalabbnak, mint most már nem igazán mehetett fel a lépcsőn - az elég rozoga volt, ahogy a fenti térre is ráfért egy takarítás. Ezen kívül, mivel kintről sokkal kisebbnek látszott a ház éltem a gyanúperrel, hogy tértágító bűbájjal látták el.

A család végül is felköltözött az emeletre, Muriel néni pedig mindenkit beosztott: Fülest és Bagolyt (így hívta Fredet és George-ot) a legkisebb szobába osztotta be, és már épp mentem volna velük, mikor közölte, hogy nekem Ginnyvel kell aludnom.

Tündéri néni volt, meg is magyarázta:

- Az hiányzik még nekem, hogy csináljatok nekem itt egy csecsemőt! - harsogta és még folytatta volna, ha Mrs. Weasley nem szól közbe. Fred és George megfagyott a szoba küszöbén, de én is, ráadásul teljesen elvörösödtem. Ezt most sértésnek vegyem? Egy pillanat alatt megbántam, hogy nem Willhez költöztem a szomszédba. Igaz, ott már sokan voltak, de épp ezért nem lett volna nagy különbség a kettő között...