Amerikából jöttem III.

11. A gyógyítói vizsga

Egy nagy tortával indultunk el a következő vasárnapon, hogy bejelentsük a Weasley-családnak is az esküvő dátumát. Mikor Ginny és Mrs. Weasley is meglátta a süteményt, egyből izgatottak lettek, pedig előtte elég komor volt az arcuk.

- Hagy nézzem - léptem oda hozzájuk, és a kezemet a pergamen felé nyújtottam, amit érkezésünkkor vizsgálgattak.

- Apa ma hozta a vérbesorolási papírom - mondta Ginny, miközben átpasszolta azt nekem. Végig olvastam, mert nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mégis hogyan néz ki egy olyan irat... az arcom egyből undorba torzult. Fred és George is odaléptek, hogy megnézzék, így a papír körbejárt.

- Ronnak is van - mondta Mr. Weasley, aki épp akkor lépett be a hátsó ajtón. - Épp az előbb ment el a rangidős gyógyító... hála Merlinnek.

- Újra ellenőrizték? - kérdeztem. Bólintás érkezett válaszul.

- Az esküvő óta nem voltak... - egészítette ki az asszonyság férje válaszát.

- Ki volt itt?

- A varázsragályoktól két ember. Egy gyakornok, és még egy... valami Fivula...

- Flavius? - kérdeztem. - Flavius Sorrell? Oh...

- Várj, ez az, aki...?

- Ő az, igen - sóhajtottam.

x Y z

A jelentkezésünket az ispotályba Will és én is elküldtük a megadott határidőig, meg is kaptuk a választ rá, miszerint negyedikén menjünk be személyesen is. Egy rövid beszélgetés után részt kellett vennünk egy egészségügyi vizsgálaton. Késő délutánig bent maradtunk egy általános tájékoztató miatt. Röviden bemutatták a Mungó történetét, és meséltek a főosztályok fő feladatairól és a mi teendőinket is ismertették. Lényegében más már nem maradt, egyet kivéve. Egy hónapig tart a gyakornokság, minden héten másik osztályra leszünk beosztva, ezt követően pedig le kell tennünk egy vizsgát, amelynek a részleteit később tudjuk majd meg. A tájékoztatóra a legtöbb felelős gyógyító, vagy legalább helyettes eljött, többek között Keith Durran is, és Flavius Sorrell.

Flavius Sorrell egy negyvenes gyógyítóhelyettes volt, aki rokonszenvezett az új eszmékkel és ezt nem is átallott a tudtunkra adni. Bár nekem meggyőződésem, hogy senkit a világon ki nem állhat, elég csúnyán beszélt Willel, akihez az első kérdése a szüleit érintette. Amikor viszont felszólaltam - nemcsak mellette, hanem úgy összességében minden mugliszületésű, minden beteg mellett- már engem is méregetett.

- Hm... mugliimádó - gondolta, de láttam, hogy nem mondta ki. Elmosolyodtam, kissé gúnyosan. Nem tudom, leesett -e neki, hogy tudom mit gondol; de reméltem, hogy igen. A következő kérdését már hangosan tette fel. - Maga kicsoda, kollegina?

- Hannah Black - feleltem, büszkén kihúzva magam. „Az ősi Black család sarja egy mugliimádó?" Hogy jobban bosszantsam, hozzátettem. - Sirius Black lánya vagyok - folytattam. Willre néztem a csínytevő mosolyommal, aki hasonlóan válaszolt vissza: most már „véráruló" is vagyok, nemcsak egy mugliimádó szerencsétlen.

Ezt a kis bosszantási jelenetet azonban más, aggasztóbb jelenség követte. Durran doki, aki félrehívott az eset után figyelmeztetett, hogy jobb lesz vigyáznom Sorrellel, mert...

- ... ő nem a Mungó embere, ha érted mit akarok - pillantott rám a teáscsészéje felett.

- Azt hiszem - biccentettem felé. - Köszi, doki - mondtam, és elsétáltam Will felé, aki már az ajtóban várt rám.