Amerikából jöttem III.

7. A propaganda hajója - első állomás I.

Sziasztok! 

Nem, nem elírás! Ez a 7. fejezet! A már megírt és feltöltött résszel nem voltam megelégedve, szóval kitöröltem és íme, ez lett belőle! Ez már pár fokkal jobb, és hűségesebb a könyvhöz is (talán). Puszi: V.

* * * *

Nagyot sóhajtva dőltem neki a bezáródott ajtónak, és körbepillantottam a házban. Az egész Odú úgy nézett ki, mintha nem is esküvő lett volna. Még mindenki az ünnepi szerelésében volt, de a hangulat egyáltalán nem volt rózsás, sokkal inkább nyomott.

Ahogy alaposabban megnéztem az arcokat, Mrs. Weasley szájának a remegése, Ginny feldúlt tekintete (újra kellett élnie a szakításának élményét a faggatás során), Bill és Fleur testtartása (hosszasan kellett magyarázkodniuk az ott maradt vendégek - alig páran voltunk- maradásának okairól), Mr. és Mrs. Delacour felháborodott arckifejezése („Ilyen durhva bánásmódot kérhem!') mind-mind árulkodott arról a hosszas vallatásról, amit ki kellett állnunk az elmúlt pár órában. A látszat mögé nézve világos volt, mennyire megviselt mindenkit ez az egész.

A feszült légkört nem oldotta fel a némaságunk sem; senkinek nem volt kedve beszélgetni, ellenben mindenki aggódott valamiért, vagy valakiért. A hosszas csendet csak egy-egy szék nyikorgása törte meg, amikor valaki felállt vagy leült. Fred odalépett hozzám, magához húzott és birizgálni kezdte a gerincemet - jóleső bizsergéssel töltött el ez a mozdulat és azon kaptam magam, hogy lassan, nyugodtan lélegzem.

Elöntött a vágy is, hogy igyak egy kis tejet, és mintha Tonks a fejemben olvasott volna, már kért is egy pohárral. Mrs. Weasley helyett, de az ő irányításával Belle vitt neki egy pohárral. A legfurcsább az volt, hogy miután megivott két pohárral, már nekem is csillapodott a szomjam. Érdekes...

- Minél előbb küld üzenetet Mr. Weasley, annál kisebb az esélye, hogy észreveszik a minisztérium emberei - szólaltam meg halkan, mert a családfő gondolatai már kibírhatatlanul hangosak lettek és az én idegeim is pattanásig feszültek már akkorra.

- Mit akarsz nekik mondani, Arthur? - kérdezte a felesége, miután a meghökkent állapotából felocsúdott. Az emberek valamiért hajlamosak elfelejteni, hogy legilimentor vagyok, ami persze nem baj...

- Csak, hogy ne aggódjanak...

- ... na igen - jegyezte meg Charlie-, elég nekünk aggódni értük.

- De végül is jól vagyunk.

- Biztos megeszi őket a penész, hogy mi lehet a násznéppel - mondtam, Harryre gondolva. Ő mindig is ilyen volt, mások biztonságáért aggódott a sajátja helyett.

Hamarosan az utolsó vendégek is elmentek, és már csak a szűk családi mag maradt ott.

Belle félrehívott egy kicsit, úgyhogy Tonks mellett elhaladva a kandalló felé indultunk.

- Amiről elkezdtünk beszélni - kezdte suttogva- tudod, hogy átjönnék... talán nem a legalkalmasabb pillanat, de még mindig szeretnék.

- Nem a legalkalmasabb, valóban nem, de zárjuk le ezt a dolgot. Nem tartom jó ötletnek - ingattam a fejemet. - Egyáltalán nem támogatom. Főleg most már, hogy a halálfalók kezében van az irányítás.

- De...

- Nem, Anabelle - jelentettem ki. - Egyetlen éved van hátra, azt töltsd el az Ilvermornyban. Eljöhetsz a szünetekben, tarthatjuk a kapcsolatot évközben, utána akár át is költözhetsz Angliába, ha szeretnél még, ahhoz mész férjhez, akihez szeretnél - egyre jobban hadartam, mert éreztem, hogy közbe akar vágni. - De ilyen körülmények között ne kérd az átvételt.