Ártatlan tekintet [BEFEJEZETT]

A múltam...

[Eközben otthon]
>Dave szemszöge<
Linda igencsak halk. Ez soha nem jelent jót. Mellesleg a láthatáron sincs.
-Linda! Hol vagy?
-Az emeleten!-kiáltott vissza.
'Nade minek?'
Felmentem hát én is. Az egyik szoba ajtaja nyitva volt, amint beléptem, megláttam, hogy ez a hálószoba.
-Mit csinálsz te itt?!-kérdeztem némi idegességgel némi félelemmel, ami a lányom miatt van.
-Pénzt keresek. Nomeg egy bizonyos papírt.-kutatta az aktákat.
-Linda ez komolyan beteges. Nem lophatod meg a lányodat és a barátját.
-A barátja valakinek a férje. Láttam a jegygyűrűt az ujján.
-Azt feltételezed, hogy a lányunk valaki szeretője?-teljesen ledöbbentem eme feltételezéstől.
-Igen és ha ez valóban így van, be kell segítenünk a válásban.—húzta ki az egyik lapot.—Bingo.-mondta, visszatéve a mappát.
-Miért akarsz segíteni? Miért nem oldhatják meg maguk?
-Mert ha Cameron elveszi a lányunkat és összevesznek, Alexandrának kinyílik a szeme és kérni fogja a részét a pénzből. Abból pedig megkaphatjuk a luxust, amire vágyunk.
-Vágysz. Én nem.
-Jó akkor vágyok, teljesen mindegy. A lényeg az, hogy segítek nekik.
'Alexandra ezért ESZMÉLETLEN dühös lesz.'

Alexandra

Az erkélyen vagyok nézem az embereket, ahogyan nyüzsögnek, közben azon gondolkodva, hogy mégis hogy a fenébe rázzam le az anyámat?!
-Jobban vagy életem?-simította meg egy kéz a hátamat.
-Fogjuk rá.-sóhajtottam.
-Beszélnünk kellene a múltadról szerintem. Jobban meg kellene ismernem téged.-ölelt meg hátulról a nyakamra nyomva egy csókot.
-Igazad lehet.—ültem le a kinti székre, majd Cameron is.—Mit szeretnél tudni? Nem akarom a felesleges dolgokat is felhozni.
-Anyukád. Miért vagytok ilyen harcban?
-Anya...gyerekkorom óta mindid a snobokhoz tolt. Nem lehettek egyszerű barátaim, csakis olyanok, akiknek vagy nagy házuk, vagy sok kocsijuk vagy hajójuk van. Úrinőt akart belőlem. Elvette a gyerekkoromat, mert mindig könyveket dobott elém, hogy tanuljak. Ha befejeztem, akkor jött a következő. Ha nem volt mit tanulni, akkor jött az etikett. Nem labdáztam, fogócskáztam, rajzolgattam vagy éppen festettem. Nekem nem volt kutyám, se plüsseim...nem volt semmim.—csordult le a könny az arcomon.—Aztán jöttek a bántások.—nevettem halkan.—Azt mondták egymásnak, hogy ne barátkozzanak velem, mert úgyis csak ellopnám a pénzüket. 12 éves voltam ekkor. 12! Nem volt egy barátom sem.
-Az a megerőszakolós téma nagyon felidegelt engem is. Beavatsz? Nem baj ha nem. Megértem ha fáj.-törölte le a könnyeim a hüvelykujjával.
-Na az még...*hah*...az tett pontot az anyámmal való kapcsolatomra. Amikor betöltöttem azt a bizonyos édes 18-at, eljött hozzánk egy olyan 50-es pali. Rettentő gazdag volt és...pedofil. A fiatal lányokra vágyott. Én pedig az voltam. Az anyám azt mondta, hogy ő lesz a férjem, a férfi meg is kérte akkor a kezem. Én pedig...igent mondtam...—hajtottam le a fejem, hogy ne lássam Cam szemében a megvetést.—Nem tudom miért. Pedig nem akartam. Csak...ahogyan anyámra néztem és láttam rajta az örömöt...nem akartam csalódást okozni. Emelett...szegények is voltunk akkor. A férfi, akit amúgy Philipnek hívtak, elvitt magához. Egy ideig csak szolga voltam ott. Én csináltam mindent! Soha nem segített semmiben. Aztán jött az, hogy elkezdett mocskod dolgokról beszélni...majd fogdosni. Belém markolt, erőszakkal megcsókolt. Végül jött az...hogy...az ágyban feküdtem és aludtam...ő meg...—kezdtem el pityeregni.—Lefogott, megcsókolt, levette a ruháimat csak fehérnemű volt rajtam. Én...én szerintem másnapra felakasztottam volna magam, ha egy ilyen pedofil vénségtől veszítem el az ártatlanságom.-borultam a tenyerembe.
-Hogy szöktél meg?-emelte meg a fejemet az államnál fogva és meglepő módon, nem megvetést véltem felfedezni a csillogó szemeiben, inkább sajnálatot.
-Volt egy megfelelő alkalmam, hogy ott rúgjam meg, ahol a legjobban fáj nektek fiúknak. Amíg az ágyon fentengett, ráírtam az apámra, hogy jöjjön értem, különben...másnapra holtan fog rám találni. Ezután megragadtam a ruháimat és gyorsan lerohantam a lépcsőn. Persze Philip utánam sietett. Mielőtt fel tudtam volna öltözni, megragadta a karomat és visszarántott. Azt mondta, hogy nem megyek sehova, hogy vele maradok, ha tetszik, ha nem. Míg a kezeim rángatta, addig a lábammal ismét megrúgtam, aztán a földre zuhant. Már az öltözködéssel sem szórakoztam, csak kirohantam a házból. Apa nem volt sehol, így rohanni kezdtem az úton. Majd megfagytam, olyan hideg volt aznap este. Futottam egy ideig, ameddig hátulról valami fénylett. Hátra néztem, megrémülve, de aztán megláttam, hogy az apám az. Zokogva beültem mellé...ő pedig elhozott ebbe a városba, abba az apartmanba amiben lakok. Anya azt hitte egyedül szöktem meg. Még a mai napig is ezt hiszi. Az apám eközben elhordta a ruháimat, azt mondván mindig, hogy ott jártam. Persze akkor, amikor az anyám nem volt otthon.-mosolyogtam.
-Annyira sajnálom, ha ezt tudtam volna, akkor nem így közeledek hozzád, mint akkor...
-Ne, ne, kérlek ne hibáztasd magad. Nem volt igazából bajom a közeledéseddel, csak az indítékoddal.-simítottam meg az arcát.
-Akkor ha jól gondolom, apukád jó arc.
-A legjobb arc.-vigyorogtam, lassan megcsókolva őt.

Örülök, hogy ezt elmesélhettem valakinek, mert nagyon régóta nyomta ez a szívemet. A szüleim tudták, de...az nem volt elég. Így viszont sokkal nyugodtabb vagyok. Hála istennek, hogy Cameron velem van, hogy mellettem van, amikor csak kell és a legjobb, hogy mindig kell és mindig velem van.