Ártatlan tekintet [BEFEJEZETT]

Megjátszva

Alexandra

Lementünk az apámhoz, aki már várt minket a kocsijával.
'Miért nem tudok neki nemet mondani?'
Beültünk mindketten hátra, amit az apám nem nézett jó szemmel.
-Köszi, hogy eljöttél.
-Miattad. Nem miatta.-vetett Cameronra egy gyilkos pillantást, aki már aludt.
-Apa, kérlek ne utáld.
-Nem mondtam, hogy utálom. Csak ha egy kanál vízben van kedvem megfolytani.
-Nem az ő hibája.
-Akkor mégis kié, lányom?!-emelte fel a hangját. Nem indultunk el, így beültem mellé az apám mellé.
-A felesége volt az, aki rámászott.
-Igen, mert a felesége!
-Apa!
-Nem kellett volna kikezdened vele. Jó embernek láttam, képes lettem volna, az áldásomat adni rátok! Erre ahellyett, hogy elvált volna a nejétől, teherbe ejti, de azután meg veled szeretkezik.
-Elég.-mondtam halkan, mert féltem, hogyha hangosabban mondom, akkor abból már üvöltés lenne.
-Micsoda?
-Nem vagyok hajlandó hallgatni, hogy mit tett velem. Haragszom rá én is. Jogom van rá haragudni, de...attól még igenis szeretem. És tudom, hogy ő is.-néztem hátra az alvó idiótára, aki valahogyan belopta magát a szívembe.
-Naív vagy lányom, nagyon naív.
-Kérlek maradj az az apa, akire számíthatok. Mégha már nem is kedveled, ha esetleg egyszer újra...
-Nem hiszem, hogy lesz még itt újra.
-Ebben nem lehetsz biztos.—sóhajtottam.—Cameron?
-Hm?-hümmögött még félálomban.
-Melyik házba menjünk?
-A sajátomba.-mosolygott.
-Rendben. Aludj csak tovább.-mondtam, mire ő visszadöntötte a fejét és tovább aludt.

Gyorsan odaértünk, de Cam nem akart nagyon felkelni.
-Ébredj már! Nem aludhatsz a kocsiban!—rángattam a karját, mire nyűgösen kilépett az autóból.—Vigyázz magadra. Rendben?
-Most egyedül hagysz?-kezdett neki a furcsa elharapós beszédnek.
-Mire gondoltál?
-Mi lesz, ha...elesek a lépcsőn? Kitörhetem a nyakam...-borult a nyakhajlatomba.
-A feleséged az én nyakamat töri el, ha meglát itt veled.
-Őt lekoptattam.—legyintett.—Az irodában akartam amúgyis aludni.
-De az apám se örülne.
-Kérlek...istennőm légy olyan jó hozzám, hogy vigyázol rám ma este.
-Legyen.—forgattam a szemem, odasétálva a kocsihoz.—Figyelj, ne haragudj, de nekem itt kell maradnom.
-Miért?
-Mert annyira részeg, hogy képes lenne leugrani a tetőről.
-Na és?
-Apaaaa.
-Jólvan vicceltem.-mosolygott.
-Maradhatok?
-Maradj, de ne érjen hozzád és külön aludjatok.
-Úgy lesz főnök.-tisztelegtem, ahogyan a katonák is szokták. Ezután egy sziával elbúcsúztunk.
'És most a probléma.'
-Gyere.

Seperc alatt fent voltunk, és már vetkőztettem. Lusta volt egyedül megcsinálni és nem aludhat munkaruhában.
-Most én jövök.-támadott le egy csókkal, miközben a hátamra fektetett.
-Ez már megvolt.
-Nekem van még hozzá kedvem.-csókolta a nyakamat, a felsőm alá vezetve a kezét.
-Nem csinálhatjuk ezt mindig.
-Kérlek istennőm, csak mégegy menet.-gügyögött, miközben az akjait rebegtette.
'Na jólvan már...'
-Nem lehet.
-Nem tudnád most elfelejteni a történteket?
-Szerinted nem tenném ha tudnám?
-Nem szeretsz?
-Dehogyis nem, csak...-sóhajtottam, miközben felettem pillant rám, azokkal a ragyogó szemekkel.
-Nem jó, ha "csak" van a mondatban.
-Van benne. Cam tudod, hogy nem lehet minden olyan, mint régen.
-Tudom.-ült le mellém.
-Értsd meg, hogy szeretlek és képes lettem volna leélni veled az életem, de így nem megy. Hogy családod lesz, úgy nem.
-Miért van az, hogy próbálom figyelmenkívűl hagyni a szavaid és megcsókolni, újra hallani a sóhajokat, a nyöszörgéseket, de nem tudom megtenni?—mondta, mire értetlenűl néztem rá.—Tudom, hogy más mond a szád, mint a szíved. Tudom, hogy ugyanúgy vágysz rám, ahogyan én rád.—kerekedett ismét felém.—Ugyanazt érzed, amikor alattam vagy, mint én.
-Pontosabban?
-Hogy csak ketten vagyunk ezen a világon.
-Ne csináld...
-Miért? Mert kezded elveszíteni az önkontrolt? Miért nem engedet át magad nekem, ha te is ugyanazt akarod?-gyötört tovább a kérdésekkel.
-Nem is vagy részeg. Ugye?
-Válaszolj.
-Mert nem akarom utálni magamat.
-Hogy mi?-húzta össze a szemöldökeit.
-Ha most lefekszem veled, megint, akkor egyre inkább cafkának fogom magamat tartani. Én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy erőltesd ezt.
-Fogok próbálkozni, azt remélem tudod.
-Ismerlek.
-De ha ellenállsz, befejezem.
-Köszönöm.-nyomtam egy puszit az ajkaira.
-Most aludjunk.-feküdt le mellém, magához húzva engem. Átkarolt, miközben a fenekem az ágyékához préselődött. Így aludtunk el.