Elveszett emlékek [ Obito x oc] (1. évad)

3. rész

Kisaméval beültünk a szobámba, mivel Itachi és Tobi veszekednek? Az övében.

- Sose hállottam még Itachit kiabálni - nézte a falat, aminek a túloldalán az Uchiha kiabált. Nem hallottuk, hogy mit, eltompultak a hangok.

- Sose? Van olyan ember aki nem kiabál?

- Úgy mondod minthá ánnyira emlékezné' árrá, hogy ordibálták előtted! - bökött oldalba

- Aucsh naa! Attól, hogy semmire se emlékszem, még tudok dolgokat! Beszélni és járni is mint látod halacska! - morogtam rá, és vissza böktem amin felnevetett

- Tudod-e kicsi lány, hogy báromira hásonlítasz 'Tachira ?

- Én? - néztem körbe magamon - mert?

- Jó a hájád olyán átlagos szürkés bárná, de néked is uggyan olyan hófehér bőröd ván, meg árányosan ívelt szemetek! Te ném lehet, hogy titkon rokonod? - a röhögés tört ki belőlem.

- Nem hinném drága Kisame, az arc csontunk azért merőben más. Bár kitudja, hogy milyen a többi klán tag.

- Há gondolod megkeresem veled áz Uchiha romokát!

- Romokat? - húztam fel az egyik szemöldökömet

- Áhám!

- De miért csak romok?

- 'Tachi kinyírtá áz egész bágázst. Szóva' csák romok vannak. Szerencsére Konohá nem nézi ázt á területet.

- Benne vagyok! Mikor megyünk?! - csillantak fel a szemeim

- Hát há gondolod mehetünk!

- Királyság! Köszönöm - öleltem át szorosan Kisame nyakát

- Nem tudom, hogy miért fontos ez neked, de szívesen! - borzolta össze a hajamat - ámúgy is ezek most elvánnák egymással. Lepjünk most! - csak bólintottam és el is hagytuk a szobát, kintről még hangosabbnak tűnt a kiabálás, és mintha nem csak Itachi beszélne, hanem lenne egy másik mély hang is. Eddig azt hittem, hogy csak Tobit szidja. Sebaj, majd megkérdezem tőle, ha haza értünk. Hagytam egy cetlit, hogy majd jövök, megyek sétálni Kisemével.

Pár óra múlva oda is értünk, rengeteg gyaloglás árán ugyan, nem igazán rom volt az, inkább csak el volt hagyatva. Minden csupa kosz, pókháló és rendőrségi szallag.

- Szóval azt mondod, hogy ez mind 'Tachi műve?

- Biza'! Gyere nézzünk szét pár házbán! Hátha tálálunk válámit!

- Okéska! - és körülnéztem pár tetszőleges házba, az első kettőben semmi érdemlegeset nem tálaltam, csak annak a családnak a dolgait, na de a harmadik házban. Ott volt az asztalon egy kép, amin rajta volt a narancssárga szemüveges fiú, és a fehér hajú fiú is. Középen egy lány volt, hasonlított rám, de mégis más volt. Meg valami szőke hajú is. Kik lehettek? Egy aláírás sincs sehol. Keresgéltem még és egy plüss rókát tálaltam, ahogy rá néztem bevillant pár dolog.

Nyár volt, augusztus eleje, tűzött a nap és csak a kabócák zúgása töltötte be az erdőt ami mellett sétáltam. Fogtam egy nő kezét, de nem láttam az arcát, feltételezem, hogy az anyám lehet. A falu egy kintebb eső részénél voltunk, kicsi voltam. Ott volt a nagy kapuban egy jel, klán jel, az Uchiháké. Bent anyám valami öreg nőhöz sétált és beszélgetett vele. Én csak hallgattam, fél kézzel a rókámat szorongattam, másikkal anyám kezét. Olyan 5 éves lehettem.

Kijött az ajtón a narancssárga szemüveges fiú. A nagymamájával él, akivel láthatóan anyám jóban van, mert hozott neki egy nagy zacskó ételt.