Virágszálam

Miles

  Már majdnem elalszom, amikor felhív.

  Már majdnem elalszom és már majdnem nem Daisyre gondolok. Hosszú, göndör hajára, ami vele és csípőjével mozog, ahogyan sétál. Hosszú lábaira, amiket nem takarhatott el a rövidnadrágja. Apró mosolyára, ami arcán ragyog, akárhányszor csak rám pillant válla felett. Kék szemére, ami ma annyira csillogott - jobban, mint eddig bármikor és láttam benne a következő tettét. Éreztem ismét leheletét arcomon, ahogy közelebb hajolt, megbabonázva engem...

  Bele sem gondoltam, hogy mire készülök, amíg az a kandúr akkora zajt nem csapott, hogy a frászt hozta mindkettőnkre. Érdekes, hogy épp akkor jutott eszébe felkelni, pedig máskor nem szégyelli bemutatni mennyire lusta tud lenni. Daisy úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Én pedig, ahogy múlik az idő az a pillanat óta, hogy rájöttem meg akarom őt csókolni és, hogy lehet mindvégig én akart megcsókolni őt. De ő engem lehet, hogy nem.

  Kedvelem őt. Hogy a fenébe ne kedvelném őt, amikor számíthatok rá, mindig megnevetett, mindig felvidít, itt van nekem, ismert, úgy, hogy nem is ismert és ismer úgy, hogy nem is ismer. Arról nem is beszélve, hogy még ráadásul gyönyörű is. Vissza és visszatér az a kép, ami elmémbe égett, amikor az év első hajnalában levettem róla a ruháját és a harisnyáját. És nem akartam őt otthagyni. Nem csak azért mert gyönyörűen nézett ki.

  Valami megfogott, amikor latyakos cipővel, átázva benyitottam azon az ajtón és odaléptem hozzá. Aztán megfordult, ártatlan tekintetével, amiben valami össze volt törve, de ugyanakkor látszott, hogy a törött darabok alatt egy rakás hajtás van. Úgy éreztem le kell róluk vennem a darabokat.

  De nem voltam rá képes. Még is hogyan lettem volna? Másnap reggel otthagytam őt. Hónapokkal később pedig ő söpörte le őket saját magának. Lehet hogy vörös volt a szeme a sírástól, amikor odajött hozzám, ahhoz a furcsa automatához, de nem láttam benne több törött darabot. És, ha volt is, mert biztosan volt, akkor azt eltakarták a kivirágzott lombok.

  Kedvelni akarom őt.

  Boldoggá tenni.

  Ölelni.

  Csókolni.

  De a telefonom tovább cseng és nem tudok aludni, hogy ne gondoljak tovább arra, milyen érzés is lenne, ahogy rózsaszín, tökéletes ajkait az enyémre helyezné. Felülök és kirázom szememből az álmot. Koromsötét van, talán fél tizenkettő lehet. Amint hazaértem csak letusoltam és ágyba bújtam, hogy bámuljam a plafont.

  A telefonom azt jelzi, hogy nemsokára lemerül és, hogy nagyon ideje lenne felvenni egy hívást. A zöld gombra nyomok, fülemhez emelem a készüléket, de a hangos zajoktól azonnal legalább fél méterre el is tartom tőle.

  - Hogy a kurva életbe! Mikor tervezted felvenni! - sipítja Thomas hangja, hogy az egész lakásom tőle zeng. A háttérzajból ítélve az utcán lehet. - Mármint áh - hallom, ahogy megáll és kifújja a levegőt. - Ne haragudj. Nem akartam pöcs lenni, csak kurvára ideges vagyok! Oké, megnyugszom. Itt vagy, Miles?

  - Üm, igen? - kérdezem, magam sem tudom, hogy félénken vagy egyenesen halálra rémülve.

  Már nem vagyok álmos.

  - Egy nagyon nagy szívességet kérnék. És kezdem megbánni, hogy téged hívtalak, de most nem tudok mást, Miles - hangja kétségbeesett. Kérlelő. Könyörgő.

  - Thomas, merre vagy? Mi történt?

  Pár szusszanás után válaszol csak. Az emberek beszélgetnek körülötte. A város utcái éjszaka élnek a legjobban.

  - Kéne egy fuvar.

  Most én szusszantok. Az éjszaka közepe van és reggel mindketten munkába megyünk. Vagyis hajnalban.

  - Nem rosszból mondom, de pár óra múlva viszlek dolgozni - majd torkomat köszörülöm. - A bátyád kocsija nem szabad?

  - Miles. Épp ez a gond - feleli teljesen szétszórtan. - Leó kocsija a város másik felében van egy kocsma előtt és Leó meg rajta alszik. Valami hülye haverjaival van, akik közül valami csaj hívott fel, hogy szívtak egy kis füvet, de Leó annyira kiütötte magát már az este elején, hogy azt gyanítják ő kicsit többet is szívott... És... Az egyikük beszólt a csajnak, hogy azt ne felejtse el megemlíteni, hogy Leó alig lélegzik!

  Már rajtam a cipőm, mire befejezi. Már a lakásom kulcsa az ajtóban van. Már fordítanám el a zárban, amikor megtorpanok, mert kimondja a nevét. Hányingerem támad tőle. Nem Thomasnak segítenék, hanem Leónak. Annak, aki ennyire összetörte a virágszálamat. Esélytelen. De ugyanakkor Thomas a barátom... Ő is megtenné értem ugyanezt?

  - Miles, itt vagy? Kérlek, ne haragudj, hogy kiabálok. Kurvára kiakadtam. És... - hosszas csend támad. Egészen annyi időre, hogy megnézzem még hívásban-e vagyunk és megcsípjem magam, hogy mindezt nem-e álmodom. - Figyelj, én tudom, hogy te legszívesebben úgy megütnéd Leót, hogy az anyánk se ismerne rá többet, de... Igazából én is ezt tenném vele, rendben? Főként a mostani időszakunk után. Rá se ismerek. Hazug és álszent. De a testvérem. És a szüleink, sőt nem csak a szüleink, hanem én is magamat okolnám életem végéig, ha bármi..

  Sajnos bármennyire is nem akarom és tudom előre is, hogy megbánom, amit teszek, de már a kocsiban vagyok még, mielőtt befejezné mondandóját. A motor felbőg és tudom, hogy Thomas is hallja, mert megkönnyebbülve felsóhajt.

  Thomasznak segítek.

  Leóra rá se fogok nézni. Nem érdemli meg.

  Thomaszért hajtok törvényt szegve, nem Leóért.

  - Mond, hogy merre menjek - meglepődöm, hogy hangom mennyire színtelen. Nem akarok ilyen lenni a legjobb barátommal, de Leóról van szó. Dühös vagyok rá.

  Tíz perc alatt érek oda, miközben végig azt hallgatok a loholó Thomastól a telefonban, hogy nem éri el őket, hogy elmagyarázza nekik, hogy hívjanak mentőt. Ez addig megy még nem közlöm Thomasszal, hogy ezt ő is megtudja tenni.

  - Várj, akkor leteszlek!

  - Várj, Thomas! - elhallgat válaszul. - Könnyebb... Ha mi visszük be. Sokkal gyorsabb. Tudod a mentő van, hogy órákkal később ér oda...

  - Igazad van - suttogja megadóan.

  Öt perccel később, miután négyszer teszem kockára a jogsimat, sikeresen utolérem Thomast, aki vörösebb fejjel, mint a haja, beugrik mellém és azonnal indulok. Túl ismerős ez a jelenet. Nem akarok több ilyen jelenetet. A múltkorinak sem lett túl fényes kimenetele. És most Thomas még többet beszel és még félúton sem vagyunk.

  - Thomas! Részeg és füves emberek között van, szerinted ők tudják, hogy lélegzik-e vagy nem? Dehogy tudják. Az is lehet, hogy semmi baja sincs, csak alszik egyet. Te is szoktál ilyet, hidd el.

  Láthatólag ez nem nyugtatja meg, de legalább nem szól semmit a további tíz percben, a navigálását leszámítva.

  - Hol is van ez pontosan? - hajtok be a helyes utcára, de azonnal megtudom hova kell menni. Ez egy kétsávos, kisebb utca, ahova a lepukkant szórakozóhelyeket, amik éjjel-nappal nyitva tartanak csak úgy bedobták. Nem egyszer jártunk már erre... - Á, ismerem.

  - A parkolón vannak - bólintok válaszul. Gondoltam. Máshol nem lehetnek. Két épület helyén egy hatalmas parkoló van belevágva az utca egyik oldalára.

  Alig érünk oda, Thomas már ki is köti magát és szinte azonnal kivágjak az ajtót maga előtt. Meglepetésemre most nem tartanak bulit és az egész parkoló kihalt velünk együtt három járművet leszámítva. Még a motort sem állítottam le. De igyekszem gyorsan megtenni, majd én is kipattanok és tárcsázok. Észre sem vettem, hogy megizzadtam a kocsiban, de az esti hűs levegő jól esik. Legalább is, addig, ameddig meg nem látom Leó Audiját. Nem csak Leó 'alszik'. Oldalról még két pasas van nekidőlve, akik előtt Thomas térdel. De mire odaérek már minden figyelmét a motorház tetején fekvő bátyára fókuszálja.

  Ez miatt történik meg az, hogy, miután a szédelgő szőke nő észreveszi, hogy Thomast nem nagyon érdekli a mondókája, hozzám jön, amint lerakom a telefont. A mentőket hívtam. Akármit is szívtak, akárhonnan is, nem érdekel. Többet ér előbb telefonálni, mielőtt megpróbálnának lebeszélni róla.

  - Te meg kit hívtál? - sejtésem beválik, amikor a nő pörgő nyelvvel előttem terem és megpróbál mellkason vagy valahol annak közelében megütni, de a keze túl lassú és alig tudja felemelni. Kikerülöm őt és csak ekkor nézek az alacsony nő szemébe. Az ő reakciója majdnem egy percet késik. - Na, ne! Te vagy az a faszopó Leó csajának a kocsmájából!

  Ezen a ponton nem is azon gondolkodom, amit mond, hanem azon, hogy vajon mindig így isznak és füveznek? Daisy, amikor velük lógott...? Nem szabad most ilyeneken gondolkodnom.

  Közelebb lépek az alacsony nőhöz, aki ettől fáziskéséssel megijed, de arcán továbbra is fogvicsorgatóan ijesztő mosolyt visel.

  - Ő nem Leó csaja. Ezt jegyezd meg.

  Azzal sem törődök, hogy mit mond válaszul, faképnél hagyom. Természetesen követ, egészen még Thomashoz nem érek, aki Leó vörös arcából ítélve nem az első pofont adja neki. Várok egy pillanatot, Thomas arca kipirult a dühtől és ez az idő alatt inkább felmérem a terepet. Heten vannak, Leó, a két kiütött srác és még három félig dülöngélő morgós srác, valamint Kath. És még pluszban az egyikük kétségbeesett öccse és annak a haverja, aki, ha még tovább nézi a pofozgatást beszáll ő is.

  - Thomas - lágyan teszem kezem vállára, majd oldalra hajolok, hogy suttoghassak és hallja. - A bátyádat beviszem, de a többinek mentőt hívtam. És csak beviszem. Én ebből ki akarok maradni.

  Thomas bólint, próbál nem dühösen nézni rám és, ahogy elnézem nem nekimenni Kath-nek, akinek be nem áll a szája arról, hogy ő megpróbált vigyázni a többiekre, de ők olyanok, mint a kezelhetetlen kisgyerekek.

  - Semmi baj. Hazataxizunk. Ha most lenne a közelben taxi, akkor azzal mennénk, de nem akarok hívni egyet... Sok időbe telne.

  - Hidd el a mentők sem érnek ide korábban.

  Thomas ettől egészen meglepett lesz.

  - Megvárjuk a mentőket? - kérdezi idegesen. Bólintok válaszul.

  - Itt mernéd őket hagyni? - Thomast ez dühíti, én pedig ez az idő alatt, amíg magában dühöng, egy-két pillantást vetek Leóra.

  A lába lelóg a levegő, a szája tátva és valami éktelen rohadt fű illatot áraszt, valamit megcsap a motorház tetejére kiömlött alkohol illata. A kocsi körül legalább öt összetört üveg van. Csoda, hogy egyikükből sem ömlik a vér. Sőt, az sem kizárt, hogy többen voltak, csak páran eltűntek. De ez nem az én dolgom. Leó haja jobban szerteszéjjel áll, mint szokott és ing helyett csak egy pólót visel. Leót nem ilyennek ismerem. Daisy nélkül azt sem tudtam volna meg, hogy ilyen emberekkel jár egy társaságba. Ki ez a Leó egyáltalán, ha még a saját öccsével sem tud őszinte lenni?

  Thomas már nem dühös, hanem kétségbeesett. Fejét lehajtsa és csak figyeli bátyát. Egy ötlet jut eszembe, amit nagyon fontolóra kell vennem. Jó embernek kell lennem egy olyan emberrel szemben, akinek legszívesebben szétverném a képét.

  - Thomas, figyelj. Én magammal viszem Leót. Te...

  Nem tudom befejezni a mondatot, ugyanis az egyik dülöngélő alak megüti Thomast, mielőtt bármit is tudnék tenni. Ahogyan Kath is, ő is roppant rossz állapotban van, viszont annak ellenére, hogy mindkét szeme elveszett, a reflexei még nagyon jók. Thomas a fejéhez sem kap, már fordul, hogy kezet emeljen, de nincs rá szüksége, ugyanis már megteszem helyette. A bőr, amihez öklöm ér, egészen csontos, a srác legfeljebb húsz lehet és olyan vézna, mint a drótkerítés. Nem ütöm meg nagyon, épp hogy csak hátrabillen. És ekkor Thomasnak nekimegy egy másik, karöltve a sipítozó Kath-el, de én mindezt a föld felé haladva tudom csak végignézni, ugyanis az utolsó lábon álló srác fellök hátulról. Ez az egy nem kis darab és már nem látszik olyan bódultnak...

  Kezem túl későn helyezem magam elé, arcomat végighorzsolom jobbról a betonon és legszívesebben felordítanék fájdalmamban. Mindkét karomba üvegszilánkok vésik be nyomukat és azonnal vér serken helyükön. Még szerencse, hogy az üveg annyira össze volt törve, hogy nem maradt nagyobb darab.

  Csak arról nem tudok, hogy egészben még maradt üveg és, hogy a nagyobbik darab, aki fellökött tud róla. Egy pillanatom van dühös arcára nézni, majd még egy Thomasra, akit a kocsi oldalához nyom a két vékonyabb fiú, de reménytelenül, ahogyan Kath karmolása is reménytelen. A másodperc letelik és az utána lévő időt arra használom, hogy kitérjek az üveg elől és valahogy feltápászkodjak. Az üveg a betonon törik össze, legalább ezernyi kis darabkára. A kocsiba kapaszkodom és akkor fedezem fel, hogy a földön ölő két pasas egyik arcát is végigkarcolhatta korábban a beton.

  Ezért néznek ki ilyen rosszul. Valószínűleg egy verekedés végére értünk ide.

  Nincs időm ezen gondolkodni, ugyanis a nagydarab teljesen rám tapad és igyekszik a kocsihoz szorítani. Mivel nem akarom megtudni, hogy ezt miért teszi és mi szándéka lehet velem így nem kímélve többet az erőmből, orron vágom. Feljajdulva imbolyog hátrafelé, már nem olyan józanul. A súlya kibillenti őt az egyensúlyából, de, hogy biztosra menjek, még egyszer behúzok neki. Észre sem veszem, mennyire nem figyelek és mekkorát ütök. A bőr felszakad öklömön, a zsírdarab teljesen elveszti egyensúlyát és az üvegekbe esik. Azonnal szembesülök a ténnyel, hogy mindenképp megvárjuk a mentőket.

  Dühömben a Thomast támadó két fiú felé fordulok és szinte letépem őket barátomról. Meglepetten fordulnak hátra, de egyiküknek nincs ideje elgondolkodni sem, ugyanis Thomas ökle már a levegőben. A fiú a kocsinak dől, majd hála nekem hamarosan a másik is.

  Kath sipítása elviselhetetlen, most az én nyakamba vágja körmét és felordítok a fájdalomtól. Könnyek gyűlnek szemembe és fogalmam sincs mennyire íródik ki arcomra a düh, de az alacsony nő annyira megijed, hogy azonnal hátrál és megbotlik a saját lábába. Majdnem hátraesik, de valami csoda folytán megtartja egyensúlyát és tovább halad. Nem tudok megállni, utánaeredek és alig van ideje hatalmas pillája alatt pislogni egyet, mielőtt elkapnám a vállát és megráznám. Aztán lehajolok szintjére és olyan mély undorral nézek szemébe, hogy én is meglepődöm rajta.

  - Még egyszer ne vedd Daisy nevét a szádra! És ne merd kocsmának hívni a cukrászdát! És ne merd őt Leót csajának, exének vagy bármijének hívni, megértetted?

  Csak bólogat, mint a csalit nyelt hal a pecaboton. Elengedem, nem érdekel mi van vele. Szívem hevesen ver, remegek a dühtől.

  Thomas leülteti a két fiút, a nagydarabot meg nem kell, ugyanis lefoglalja a fejét való fogás és a jajgatás. Úgy tűnik már egyikük sem dühös, inkább... Ijedt.

  Összenézünk Thomasszal. Mellkasunk fel-le jár, miközben verejték megy a sebeimbe és elképesztően fáj. Valószínűleg az jut barátom eszébe, amikor Donnal összeverekedtem. Az pedig régen volt. De mindketten szótlanok maradunk, nem érzem úgy, hogy bármit is kéne mondanom.

  Ennek még következményei lesznek.

  Thomas a bátyához lép, majd megkönnyebbülten hajtsa fel fejét róla. Annyit mond, hogy lélegzik. És abban a pillanatban, hogy kifújjuk magunkat, dübörgő szívem zenéjét túlharsogja a mentőautó hangja.

  Egyik részem megkönnyebbül, a másik viszont... Nem annyira örül neki. A karomon lévő sebekből már csöpög a vér és meg akarok őrülni a fájdalomtól. Aztán háttérzajként közbeszól a telefonom. Kilóg zsebemből. Az összetört képernyőn azonnal elolvasom a nevet.

  Daisy az.