Virágszálam

Daisy

  Miles a kanapémon ült.

  Rózsaszín pólóban, szomorú fejjel és arcán ezernyi érzelmet felsorakoztatva. Mellette ültem, hatásosan bámulva a baba kék falat, arra gondolva Leónak már nem jut több falat az óceánból. Nagyokat nyeltem, könnyeket fojtottam vissza, de nem engedhettem ki őket, mert nem azért születtek volna meg, ami miatt kellett volna. Nem az miatt, hogy nincs többet Leó. Nem az miatt, hogy Leót sikeresen megműtötték és aztán csak úgy elaludt mindörökre.

  Nem is azt miatt, hogy ezzel mennyi sebem tépődött fel és menni új keletkezett. Hanem az miatt, amilyen vidám voltam pár órával korábban, fejemben képekkel arról, hogy hogyan fog kinézni a cukrászda, minután felújítom a Tatától és a szüleimtől kapott pénzből. Évekig gyűjtötték és még gyűjtötték is volna, ha Tata nem dönt úgy, hogy elég érett vagyok ahhoz, hogy az egész hely az enyém legyen és megvalósítsam benne az álmaim. Erre számítottam. Tíz év múlva. Korán jött, de tetszett.

  Valljuk be, Leó halála is valami olyasmi volt, amire "számíthattam". Hiszen mindenki meghal. De ez túl korán jött. És ez nagyon nem tetszett. Nem volt rendjén. Okoltam magam érte. Nem tetszettek a sebek Miles arcán. Rossz érzésem volt tőlük. Hányingerem volt attól, aki okozta őket. Hányingerem volt attól, amit Leó évekig művelt velem. Viszont akkor sem kívántam volna neki ilyen halált, sőt bármilyet, soha, de soha. Mert az fájt, hogy itt volt, de az még jobban fáj, hogy elment és soha senki meg sem fogja tudni, hogy én min mentem keresztül miatta. Senki sem fogja átérezni.

  És ez egyetlen jó benne. Nem lesz több áldozata. De ez együtt jár azzal is, hogy nincs többet Leó. És Leó nem ezt érdemelte. Senki sem érdemel ilyen sorsot bármilyen álszent is legyen. Pedig... Ő tette ezt saját magával.

  Pamacs is kedvtelen volt és úgy látszott a borongós kedvünk azonnal rá is hatással volt. Időérzéke elveszett, akárcsak az enyém. Már vártam, Tata mikor ront be az ajtón, hogy elkiáltsa magát elaludtam és ideje munkába mennem. Semmi erőm nem volt rá. Egy vár dőlt össze bennem és valami olyasmire dőlt, aminek eddig a létezéséről sem tudtam, de ettől még ugyanúgy mocskosul fájt. Nem akartam lehunyni a szemem. Nem, nem és nem. Mégis megtettem.

  Kisfiúsan mosolygott, fültől fülig, vállán táskával, aranybarna szemébe belesütött a nap és gyönyörűbb volt, mint akkor bármi más az életemben. Messziről intett félkézzel, még egy barátnőjével beszélgetett. Másnap már oda is jött hozzám. A fiú a kémiaórákról. A srác, akit mindenki megnézett mert cigizett és soha sem látta még senki az iskolai uniformisban. Minden szabályt megszegett, ami csak létezett, de közben mindig kimagyarázta magát, mert... Kedves volt. Szeretett játszani az emberek érzelmeivel. És a fiú a kémiaórákról addig játszott az enyémekkel még egészen meg nem kedveltem és gondolkodás nélkül igent nem mondtam arra, hogy menjünk el iskola után sétálni. A fiúval a kémiaóráról, hetekig minden nap odajártunk és mindig elmesélt pár történetet arról, hogy milyen szabályt szegett meg. Pedig én már hallottam mindegyiket az iskolából. Pontosan tudtam a történeteit, de még is mindig meghallgattam. Aztán egy nap azt mondta neki tovább van órája és induljak el magam. Nem kellett rá sokat várnom a játszótéren... Egy csokor virággal jött és arra kért legyek a barátnője. Egy nap nekem lett volna tovább órám, de ellógtam, hogy találkozzak vele. Ekkor már azt mondta, nem ér rá és más dolga van. Már nem csillogott aranybarna szeme és hónapokkal később már nem arra kért, hogy legyen a barátnője, hanem, hogy hagyjuk annyiban a dolgot. Sosem voltam még annyira összetörve, mert én mindent jól csináltam. Aztán... Valahogy mellém és Kath mellé szegődött a barátaival. Egy ideig még úgy tekintettem rá, mint valami olyasmire, amit alig tudok majd feldolgozni, mert annyira hiányzik. David erre azt mondta ezerszer fogok még ilyet érezni, mielőtt megtalálnám az igazit. Leó megváltozott. Többet nem kérdezte, hogy vagyok, hanem a vállamat használta keze támaszának és észre sem vette mennyire elpirultam, miközben lelkesen mesélt részeg barátainak arról, hogy miként vett el tőlem valamit egy másik részeg estén, nem sokkal a szakításunk előtt. Évekbe telt megértenem, hogy Leó milyen. Legalább is azt hiszem megértettem. Leó szereti dédelgetni, majd kihasználni az ember és utána a trófeát megmutatni másoknak. Én voltam akkor a trófea és ezt mindenkivel meg kellett osztania, miközben én tőle időről időre egy darabot kaptam az igazi arcából. És ez nem tetszett. Nem tetszett, aki Leó volt valójában, de már késő volt. Úgy éreztem magányos volnék nélkülük és nem tudnék megállni a saját lábamon. Csak ők léteztek számomra. Pedig annyiszor ki akartam tálalni a szüleimnek, de mégis... Nem tudtam elmondani az igazat a barátaimról, soha, de soha. Mert úgy éreztem, hogy nem érdemlik meg.

  - És... Aztán jöttél te. És nem azt állítom, hogy nem beszélgettem emberekkel és nem mosolyogtam rájuk. Pont ebben van a lényeg. Veled... Őszinte tudtam lenni azonnal és ez reményt adott, még, ha össze is voltam törve abban a pillanatban, amikor Kath-et kikísérted azon az ajtón. Már tudtam, hogy nem kell őket keresnem és, hogy valami, amit már nagyon régóta le akartam zárni, végre lezáródhatott bennem. Te erőd adtál, Miles. De aztán... Jött a másnap és már nem voltál itt. Ami persze magától érthető, hiszen semmi közünk nem volt egymáshoz. Azt gondoltam talán sosem tudom meg mi történik Leó és Kath között, de Leó visszajött hozzám. Mosolytalan arccal, vörös hajjal és ugyanazzal a szempárral. Kezében rózsacsokorral, amit Teresa virágüzletében vett. Képes voltam végre visszautasítani. De aztán visszajött. Majdnem minden nap. Egészen addig még Teresa észre nem vette és azt nem hitte, hogy ő a nagy udvarlóm... Aztán elmondtam neki mindent. És Teresa olyat tett értem, mint te. Itt volt nekem. Beállított az unokabátyjával és elvitte őt tőlem. Akkor találkoztunk újra, Miles és ez az egész annyira zavaros. Miles, ez... Olyan, mintha veled kezdődött volna. Mintha, amint megjelentél volna ott elindult volna valami... És, mintha most lenne vége. Leó... Halálával.

  Soha nem néztem még korábban ennyi ideig a szemébe. Tekintete fürkésző, kíváncsi, ugyanakkor szomorú volt. Közel volt hozzám ajka, de ebben a helyzetben nagyon könnyen legyőztem a vágyat. Majdnem, hogy teljesen ki is zártam. Jobban lefoglalt az, hogy arra gondoltam, mekkora hülyeséget csináltam épp.

  Nem kéne, azt éreztessem Milesszal, hogy őt okolom. Mert nem ő volt ennek az oka. Ő csak annak az oka, hogy többet nem mondhatom azt, hogy nem éreztem még olyat, hogy kedvelek valakit. Hogy ragaszkodom hozzá. Hogy kívánom. Megint nagyot nyeltem erre a gondolatra, majd inkább ajkamba haraptam, mielőtt még valami olyat mondtam volna, amit nem lett volna szabad.