❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nyugis napom van a cukrászdában, így van időm gondolkodni León és rólam.
Tíz éve a gondolataim nagy részét ő teszi ki és majdnem fél évvel ezelőtt még elég komoly "kapcsolatban" álltam vele.
Túl kell rajta tennem magam.
Nem hagyhatom, hogy újra meg újra visszatérjen az életembe.
- Nem hiszem el, hogy csak miattam bezártál előbb - legszívesebben megölelném a mellettem álló Teresát. Nem azért nem teszem meg, mert még nem ölelkeztünk, hanem, mert nem tartanám etikusnak, hogy csak úgy a pult mögött ölelkezünk a vendégek előtt. - Köszönöm, Teresa.
- Ez a legkevesebb. Csak azzal van bajom, hogy ma eladtam neki még öt gyönyörű csokrot. Nem érdemeli meg. És tudom, hogy hamarosan visszakapom, de...
- Ugyan már...
- Komolyan. Nem hiszem el, hogy bedőltem neki és milyen jónak láttam őt.
- Ezt már ezerszer mondtad.
- Azért mondom, hogy tudd, veled is ez történt és nem a te hibád. Nem kell magadat okolnod.
Igyekszem így cselekedni, de ennyi idő után ez egy cseppet sem könnyű. Hozzászoktam ahhoz, hogy veszítek és eltűrök. De most, hogy itt van Teresa és segít, hogy itt legyek önmagamnak - újra küzdeni akarok. Harcolni azért, ami az enyém. Önmagamért.
Fél órát várunk Leóra. A bejárati ajtó hangosan és mély hangon csikorog mögötte. Mint egy bálna. Felsóhajtok tudva, hogy mi következik most. A vendégek megbámulják az újonnan érkezettet, de ő csak engem néz a hatalmas csokrok mögül és azzal az undorító félmosolyával közelít felém. Mikor már csak fél méterre van, nyújtsa is a csokrokat és a szokásos szövegével jön, hogy bocsájtsak meg neki.
- Nem, Leó.
- Igen, tudom. Elbasztam - feleli szokásos unott szemforgatásával. Tervezte valaha is kimutatni, hogy fontos vagyok neki? Vagy csak tényleg játszik velem?
- Igen, elbasztad egy életre. Úgyhogy, kérlek, fejezd be. Nincs rád szükségem, rendben?
- Tessék? - a csokrokat felháborodottan a bárpultra vágja. Teresa munkája ripityára zúzódik. Legszívesebben megütném érte. - Megcsaltam a jegyesemet miattad!
Szám tátva marad ezt hallva és sajnos eszembe jutnak azok az alkalmak, amikor kihasznált. A hideg futkos hátamon és úgy érzem magam, mintha valami nagyon rosszat tennék azzal, hogy egyáltalán el akarom hagyni őt.
- Na, idefigyelj te szaralak! - sziszegi Teresa. Sosem láttam még dühösnek, de kidülledt pupilláiból és összehúzott szemöldökéből arra tippelek, hogy ez a dühös arca. A nagyon dühös arca. - Elsősorban, hazudsz. Akkor még nem volt a jegyesed, csak a barátnőd. És a megcsaláshoz kettő kell. Egy rossz ember, aki megcsalna valakit és... - szájára harap, úgy éreztem nem akarja kimondani, amit mégis megtesz. - Az illető anyja, aki ennyire félre tudta nevelni. Nem szégyenled magad? Így manipulálni valakit érzelmileg, méghozzá évekig? Azt hiszed, ezek után megbocsájt? Nem, nem fog. Nem tudtad őt annyira tönkretenni és nem is fogod soha.
Leó a tekintetét az enyémbe fúrja és szívem olyan hevesen ver, hogy testem minden egyes pontjában érzem.
- Ki ez a ribanc? - kérdezi Leó. Hangja most már lekezelő.
- Mit mondtál? - kérdezem még mindig azzal a heves szívveréssel. Forr a vérem, hogy elküldjem a fenébe.
- Azt, hogy ez a ribanc itt sérteget és nyugtasd le szépen - sziszegi válaszul. Kár már halkan beszélnie, ugyanis mindenki minket figyel tátott szájjal. Lassan kijövök a pult mögül és szembenézek vele. Leó nem a legmagasabb férfi, akit ismerek, még is régen kicsinek éreztem magam mellette.
- Kit hívsz te ribancnak? - vágja közbe barátnőm. Felemelem kezem felé, mire ő jó pár szitokszavat visszanyel.
- Menj el a fenébe, Leó. Nem akarlak többet látni. Legyél szíves megérteni vagy távoltartási végzést fogok kérni.
- Azt hiszed engem ilyen könnyen le lehet rázni?
Mély levegőt veszek és alig tudom kifújni. Hajthatatlan. Meg sem hatja mindaz, amit hall.
- Minden rendben, hölgyeim? - meglepődöm a hang hallatán és azonnal az irányába kapom a fejem. Egy férfi kerül a szemem elé Leó mellett. Kicsivel magasabb mint ő, szőke, rövid hajjal, frissen borotvált arccal. Inget, farmert visel és a szeme pont olyan, mint... Teresáé. Egy kezet érzek vállamon. Teresa mosolyogva pillant rám.
- Ő itt az unokatesóm, Hill. És a New York-i rendőrségen dolgozik főtisztként.
Leesik az állam.
De nem csak az enyém.
- Igen és pár törvényszegőt bármikor szívesen bekísérek a sittre. Tehát, hölgyem, elmondaná, hogy mit tett a fiatalember maga ellen?
Tekintete egészen barátságos. A szemembe néz, de közben látom, ahogy fél szemét a kétségbeesett León tartsa. Miért nem dühös még? Miért hallgat?
- Daisy... Mond el neki, kérlek - suttogja Teresa.
Leó kérlelőn néz rám. Kikészít ezzel. El akarja velem hitetni, hogy ő a jófiú.
- Annak ellenére, hogy elküldtem hónapokkal ezelőtt, ő szinte minden nap visszajön és nem hagy békében élni az életem... - nem tudom befejezni, mert elsírom magam. Ez kevés kell hogy legyen. Hillre nézek, de ő Leót figyeli, aki eközben felém szól.
- Nem ezt mondtad, amikor évekig keféltelek, úgy, hogy a legjobb barátnőddel jártam közben! Mi az, hogy én zaklatlak téged! Te mondod, hogy jöjjek ide minden nap, hozzak még több virágot, mert akkor megbocsájtasz! - felém jön a lehető legdühösebb arcával. Meleg könnyek futnak egészen a nyakamig. Ez a legrémisztőbb. Nem elemelne rám soha kezet, de, amikor így rám néz az rosszabb. Meglepetésemre Hill lefogja és a fene tudja honnan "elővarázsol" egy bilincset és a sziszegő Leót lefogva, ráhelyezi csuklójára.
- Logan! - szól az egyik vendégnek, aki azonnal ott terem. Fiatal fiú az, kék ingben, kék vászonnadrágban. Hogy nem vettem észre, hogy ezek zsaruk? Pedig mindenkit megfigyelek, hátha Ő az. Logan izmos és magas, úgy elkapja Leót, mint béka a legyet és úgy viszi kifele, hogy az meg sem próbál ellenkezni. Elképedve figyelem, ahogy Leó hátrafordul és kiskutya szemekkel kérlel.
Hallom, ahogy kérlel.
Csak ezt hallom.
Hátrálok, a bárpultnak ütközik hátam. Alig kapok levegőt a könnyeimtől. Hajam arcomhoz tapad, érzem, hogy pólóm már nedves. Próbálom megtörölni arcom, nyelni egyet, de taknyom-nyálam egybefolyik.
Fel sem fogom mi történik. Teresa előttem terem, kezembe nyom egy rakás zsebkendőt, utána a mosdóba invitál és segít megmosdani.
Egyre jobban hallom a víz csobogását. Lassan elzárom a csapot és felemelem fejem. A fülem zúg, az egész arcom vörös.
- Daisy - Teresa biztató mosollyal szólít. Azonnal megölelem, jó szorosan, de igyekszem visszafogni a könnyeimet. És igyekszem nem feltenni a kérdésemet, ami úgy szólna, hogy még is mi a fene történt. - Kérlek, nyugodj meg. Hill megvár, de sajnos be kell, hogy vigyen téged kihallgatásra. Nem kell sokat mondanod. És ne aggódj a cukrászda addig jó kezekben lesz! Még jó, hogy előre gondolkodtunk Hillel...
