Virágszálam

Miles

  Télen vaskos hó borította őket, mégsem szóltak semmit, ahogy elhaladtam előttük, hogy egyek valami édeset, mielőtt még magányos iszogatásba kezdtem volna. A hótól súlyos szemhéjuk alól viszont nem láthattak bennünket, ahogy legelőször elvesztünk egymás szemébe. Tavasszal rügyeztek ágaik és úgy már láthattak bennünket, csak éppen mi kellettünk volna hozzá. Leparkoltam, elhaladtam mellettük, fel az emeletre, nem is törődve velük. Legközelebb már olyan türelmetlenek voltak a fák, hogy egyszerűen eldöntötték: hogyha nem is mindent, de ma olyat látnak, amiket csak a filmbéli társaik szoktak. Leveleik lehullottak, mindent tökéletesen láthatnak.

  A szellőtől táncoló fák valószínűleg elgondolkodnak miért pislogok olyan gyorsan, mintha a szellő szemembe fújt volna valamit. Pedig nagyon is tisztán láttam, de rettegtem, nehogy lemaradjak egyetlen pillanatáról is mindannak, ami Daisy arcán körülrajzolódik. Azért pislogok annyit, hogy rájöjjek, fussak vagy maradjak. Tegyem, amit a szívem akar, amivel az agyam nincs tisztában, vagy tegyem amit az agyam akar, de arról, hogy az micsoda még a szívem nem tud.

  Az élet bonyolult.

  Még is tudod, ki fog tavasszal rügyezni az a faág és ősszel megöregszenek a rajta lévő levelek és meghalnak. Ez annyira egyszerű. Megszületünk és meghalunk. Egyszerű.

  De, ami közte van?

  Úgy érzem az a legbonyolultabb dolog a világon, amit lehet, hogy csak a minket figyeli fák tudnak megérteni. Vajon hány születést és halált kellett végignézniük?

  Daisy csak rám figyel. Bizakodóan mosolygok, mint a kiscica az ajtód előtt, amit biztosan be fogsz fogadni. És ez a kiscica nem mer még csak nyervogni sem többet, mert fél, hogy azzal rossz fát tenne a tűzre.Rosszul nyervogna. De ki mondta, hogy van olyan, hogy megfelelő nyervogás?

  Ezúttal nem érdekel a válasz, ugyanis elveszek a lányban az álmaimból. Én siklom közelebb hozzá, pedig már így is egy leheletnyire zártuk egymás között a távolságot. Égkék szeme kíváncsi, mögötte az egész város éjszakai fényben úszik a viharfelhős ég alá festve, de mindez csak a portré háttere. A portré az én virágszálam, akinek az ajkáról szinte teljesen lekopott a vörös rúzs. Ajka résnyire elnyílik, ahogy ráharap. Észreveszi, hogy a száját figyelem. Halkan szusszantok. Csillogva néz rám vissza, kérlelően csillogva, mint, aki ugyanazt akarná, mint, amit én.

  Nem gondolom át mit teszek és, ha át is gondolnám, sőt még meg is kérdőjelezném a tetteimet, ugyanúgy megtenném őket. Kezem lassan siklik derekára. A puha, vörös anyag nedves kezem alatt. Vékony dereka illik tenyerembe és csak ekkor fogom fel milyen régóta vártam arra, hogy derekánál fogva közelebb húzzam a testét enyémhez. Közelebb vagyunk, mintha ölelkeznénk. Teste szinte minden pontja az enyémhez ér, beleértve az orrát. Ajkát már majdnem érzem az enyémen, amikor lehunyom szemem.

  Aztán ijedten húzódunk el mindketten, amikor meghalljuk a puffanást, amint a szél az utcán lévő nagy és kíváncsi fa ágát nekivágja az üvegnek. Újra és újra ezt teszi. A viharfelhők egyre közelebb vannak és a fák olyan táncot járnak a szélben, mint, amilyen heveset a szívem mellkasomban. Félénken nézek ismét Daisy szemébe. Köztünk távolság, de kezem még mindig derekán.

  Meg akartam csókolni.

  Meg akarom csókolni.

  Ám mégis a félelem visszatart. Halványan elmosolyodom, amit Daisy megbabonázva viszonoz és próbálok csak erre figyelni. Szívem már torkomban dobog, a pillangók pedig úgy felkavarták a késő délutáni ebédemet, hogy már kis híján rosszul vagyok. Szavak kívánkoznak ki ajkaim közül, amiket már nem tudok visszafogni.

  - Megcsókolhatlak, virágszálam?

  Megbabonázva figyel tovább, majd hosszas másodpercek után bólint egyet. Ha nem is bólintana, tudnám a választ. Tudnám, mert a tekintete elárulja.

  A heves szél ismét nekicsapja az ablaknak a faágakat, mintha tapsolnának, ám ezúttal egyikünk sem ijed meg. Ajkam az övére nyomom, szemem csukva, de minden pillanatban ki akarom nyitni, hogy meggyőződjek róla, ez nem egy álom. Keze tarkómra tart, hajamba kap. Érzem, ahogy a tincsek átcsúsznak ujjai között.

  Visszacsókol, megpróbálva elrejteni egy halk nyögést, de nem sikerül neki. Megőrjít vele.

  Fogalmam sincs meddig csókol és csókolom én is őt, magamhoz szorítva. Hosszú percek telnek el, a szél odakint egyre hevesebben fúj és hallom, ahogy apró vízcseppeket üt az üvegnek. Elsőre csak néhány, aztán egyre több és több koppanás zavarja meg a hajnali csendet.

  Ajkuk szinte hangtalanul válik el egymástól. Szeme vágytól csillogva fürkészi arcomat, keze borostás államra simít.

  - Sosem képzeltelek el még borostával - suttogja.

  Meg akarom ismét csókolni, de visszafogom magam, ahogy felfogom, hogy most mi minden történt közöttünk. Csókolóztunk. Naponta valószínűleg több csók csattan el, mint ahány csillagot láthatunk a Földről. De abban biztos vagyok, hogy ma a mi csókunknak kellet lennie a legkülönlegesebbnek. Sosem csókolóztam így a nőkkel, akikkel együtt voltam egy éjszakára, sőt volt, amelyikükkel még csak nem is csókolóztam. Ez most más csók volt. Olyan, amit a hátralévő életem minden egyes napján meg akarok ismételni.

  - Van róla fogalmad, mióta vártam erre? - suttogja Daisy az eső kopogásán keresztül. Most én bólintok, kibámulva egy pillanatra az ablakon. Szinte leszakad az ég. Legalább ingyen lesz megmosva a kocsim. - Emlékszel, amikor... - mindketten tudjuk mire gondol, még is a leghalkabb hangján kimondja ezt is. - Nálam aludtál?

  Hogyne emlékeznék arra az estére. Hetekkel később is sebes volt az arcom és mindenki úgy bámult rám munkán, hogy közben kapaszkodtak a busz üléseibe, nehogy balesetet szenvedjenek, mert lehet én is onnan szereztem a sérüléseimet. Nos, mondhatjuk azt is balesetnek. Ismét bólintok válaszul. Daisy arca viszont nem komor, hanem egészen felcsillan és tudom, nem a rosszra gondol, hanem arra, ahogy törődött velem, együtt aludt velem és leginkább az jut eszébe, amikor majdnem megcsókolt.

  - Nehogy azt gondold, hogy csak azóta vártam erre.

  Ez segít abban, hogy megtaláljam a hangomat. Tudatnom kell vele, hogy már én is így érzek egy jó ideje.

  - Én már legszívesebben akkor megcsókoltalak volna, amikor levettem rólad Újévkor azt a kék ruhát.

  - És mi tartott vissza? - csalafintán oldalra billenti fejét.

  - Az, hogy aludtál, virágszálam.

  Halkan kuncog válaszomon, majd keze ismét a hajammal játszik. Daisy válaszra nyitná csodás ajkát, de egy rémisztően ismerős csengőhang felszólal.

  Back in Black. Ugyanezt hallottam aznap reggel is.

  - Hm, már csak Tony Stark hiányzik - lepem meg mondandómmal. Volt időm filmeket nézni az elmúlt két hónapban. Daisy tekintete a telefon kijelzőjére tapad majd halkan káromkodik egyet.

  - Ne haragudj, de ezt fel kell vennem!

  Megvárja, hogy bólintsak, majd eltávolodik tőlem. Már is hiányzik testének melegsége az érintésem alatt. Az esőre figyelek és tisztelettudóan félresétálok a bejárati ajtó mellé. Nézem az üvegnek csapódó esőt, arra gondolva, hogy most nem szívesen lennék kint. Na, meg azt le sem tagadhatom, hogy úgy érzem életem első igazi csókja történt meg. Tizenévesnek érzem magam.

  Daisy keze a vállamon percekkel később a frászt hozza rám, majdnem megugrok ijedtemben, mire ő kuncogva a pult felé int, hogy menjünk arra, mert itt az üveg kopogásától nem hallanánk semmit. Ismét meg akarom csókolni, ahogy felül a bárszékre, de visszafogom magam. A bárpultra helyezi a fehér rózsát.

  - Van egy fontos kérdésem - jelenti be szigorú nézésével. - Vagyis kettő - lágyul el.

  - Hallatlak? - foglalok közben mellette helyet. Még a bárszékek is ki lettek cserélve. Sokkal kényelmesebb, mint a korábbi és egy kicsivel alacsonyabb, így Daisy is úgy látom jól érzi magát rajta.

   - Nos, az első az, hogy szeretnél-e forrócsokit? Arra való az idő.