Virágszálam

Miles

  Hónapok óta nem hallottam az apám hangját, így, amikor a telefonba szól legalább tíz másodpercre elhallgatok. Nagyot nyelek, arra gondolva, hangján mennyire hallható, hogy hihetetlenül zavarom őt és csak azért vette fel, mert már idegesítette, hogy egy ideje csörög a telefonja. Ennek ellenére még csak köszönt. Még nem kérdezte meg, hogy még is miért merem őt megzavarni. Vagy inkább miért mertem rágondolni. Ez a gyakoribb. Szerinte el kéne felejtenünk egymást, mert már jó formán semmi közünk egymáshoz. Ami azért eléggé hátborzongatóan hatott rám, ugyanis én még mindig a fia vagyok.

  - Szia, Tony - köszönök kissé remegő hangon. Nem szeretek vele beszélni. Azzal az énjével nem, amelyik ennyire lekezelő. De az a probléma, hogy csak ez az énje van és, ha őszinte akarok lenni magammal örülök, hogy nincs ilyen ember az életemben. Ezentúl pedig már nem zavar, hogy nem érdeklődik irántam. Mégis... Ő az apám az ég szerelmére. - Hogy vagy? - a kormányt kaparom közben és a messzire röpülő madarakat figyelem az égen. A lejátszóból nagyon halkan az Arctic Monkeys szól.

  - Most épp nagyon elfoglaltan, szóval inkább azt mond, hogy miért hívtál.

  Tipikus válasz az apámtól. Ahelyett, hogy egy rövid szavat használna arra, hogy válaszoljon, hogy van, inkább több mondatban kifejezi, hogy mennyire nem érdekli, hogy érdeklődöm a hogyléte felől. Mindezt persze annak álcázza, hogy mennyire "elfoglalt".

  - A ház miatt hívlak, Tony.

  Igaz, hogy keveset beszelünk, de a nevét mindig is szívesen használtam. Van egy olyan rossz részem, amelyik ezzel akarja kifejezni számára, hogy mennyire nem tekintek rá úgy, mint az apámra. Egy másik részem viszont tudja, hogy ő ezekre fel sem figyel.

  - El akarom adni. Szükségem van a pénzre, szóval, ha az a kérdésed, hogy vissza-e költözhetsz, akkor a válaszom nem.

  Mindig csak az előre gondolkodás és a "szóval". Anthony Styles szereti ezt a szavat, mert úgy véli ezzel tönkretehet valamit másokban. Egy tervet, egy emléket, egy véleményt. Amit csak akar. És Anthony Styles egy gyárigazgató. Semmi szüksége további pénzre, de még azzal sem tudna megbékélni, ha csak addig költöznék vissza még nem találna vevőt. Ugyan már. Senki sem nézte meg a házat.

  - Nem erről van szó - vágom közbe azonnal, mielőtt még letenné, ugyanis van egy olyan szokása is. Ha már nem érdekli, amit mondani akarsz, akkor egyszerűen leteszi, mert Tony bizony nem ér rá a kis emberek problémáira. - Tudok valakit, aki valószínűleg megvenné.

  - Miles - hangja dühös, hallom, ahogy valamit épp egy papírra körmöl. - Nem olyan vevőt keresek, amilyet te találnál, hogy majd lehet, hogy vesz vagy nem biztos, hogy tud fizetni. Komoly vevőt keresek.

  Még szerencse, hogy beálltam a pszichológus rendelőjének épülete mögötti parkolóba és nem vezetek éppen. Már értem miért van annyi közúti baleset és miért él több rossz ember a Földön, mint jó.

  - Tony - utánozom őt, bármennyire is nem akarom. Utálom magam érte. - Tudom, hogy ez nehezedre esik, de bízz bennem. Ma megmutatom neki a házat és biztos vagyok benne, hogy biztos vevő. Így már jó?

  Utálom őt azért, hogy még a saját fia is meg akar neki felelni.

  - Minek hívtál akkor? Majd akkor hívj, ha biztosat mond.

  Ennyivel lezárja a témát, de tudom, hogyha nem jelentkezem neki ma, akkor holnapra üzenet fog fogadni, miszerint hívjam fel. Érdekli az üzlet. Hogy ne érdekelné. Köszönés nélkül rakja le a telefont. Nem meglepő.

  Ami viszont meglepett reggel, az az volt, hogy fél nyolc után keltem és nem ébredtem fel minden tíz percben az éjszaka. Végig aludtam. Utána Daisytől elfordulva, rövid kutatást végeztem a New York-i pszichológusok kertjében és Mr. Douglas annyival reklámozta magát, hogy szinte bármikor rá ér. Így egy rövid e-mailezés után délután egyre adott is időpontot. Ez egyben félelemmel és boldogsággal töltött el. Daisy még békésen aludt és miután egy ideig megbámultam pólóba is rövidnadrágba bújtatott testét, jobbnak láttam lemerészkedni a nappaliba és lelépni. Ám ez nem ment ilyen könnyen, ugyanis a macska nyervogva követett. De, ha nem is követett volna a nappaliban mindenképp észrevett volna Lucas.

  Az a Lucas, amelyik közölte, hogy reggel csak azért ivott teát, hogy nehogy kávéillat legyen ugyanis David sem szereti túlzottan a kávét és nem akarta, hogy annak az illatára kelljen ébrednem. A következő, amit tudok, hogy Lucasszal teázom és a lányáról beszélünk. Leginkább arról, hogy jó alaknak néz, de, ha a virágszálam valaha is miattam sír, akkor nem leszünk többet jóba. Viszont azt is közölte, hogy a boldog könnyekkel nem ez a helyzet. Aztán mielőtt Harry jött volna, apró utalást tett arra, hogy Daisy már sírt is miattam. Viszont, ezen akkor nem sok időm volt tanakodni, ugyanis megérkezett Harry, akinek ugyanaz volt a reakciója, amikor megismert, mint, ami az enyém, amikor én őt.

  Harryvel nagyon egy hullámhosszon vagyunk.

  Apámmal viszont nem vagyok annyira egy hullámhosszon és a Mr. Douglasnál töltött fél órám alatt a gyerekkoromról és a családomról kérdez. Ez már lényegesen jobb, mint az a pszichológus, aki a méretek alapján írná fel az antidepresszánsokat. Douglas szerint nincs semmi "bajom", szó szerint így mondta, csak meg kell értenem saját magamat.

  - Jönni fog magától. Az emberben sok kérdés merül fel naponta, már csak a létezésével kapcsolatban is, ezért nem tud mindig arra figyelni, hogy megértse a tetteit, vagy a maga esetében mások tetteinek következményeit, amely következmények magán csattantak még gyerekkorában. És az téves felfogás, hogy ezeket az emlékeket lezárni kell. Ez nem igaz. Ezeket megérteni kell és onnantól, hogy minden oldalát látjuk egy történetnek, már többet nem ijesztő. Ha például a sötétben az utcán meghall egy furcsa hangot, akkor mit reagál?

  - Természetesen megijedek - feleltem figyelmesen.

  - És, amikor ugyanezt hallja, ugyanabban a sötétben, de tudja, hogy csak egy kiskutya kaparászása az, akkor mit reagál?

  A pszichológusnak legnagyobb meglepetésemre igazat adok és felfrissülve jövök ki tőle. Szívem még mindig hevesen ver a felhozott emlékeknek hála, de tudom, hogy pár óra múlva ez még rosszabb lesz. Abban a házban voltam gyerek. Abban a házban kezdődött minden.

  Jó ötlet ez, Miles? Kérdőjelezem meg saját magamat, de úgy döntök nem adhatom fel. Igen. Jó ötlet.

  Egy ebédlőben megállok ebédelni, ugyanis hiába kínált Lucas reggelivel nem voltam éhes, de, mire kijövök Mr. Douglastól megkordul a gyomrom.

  Három után pár perccel érek vissza a cukrászdához, addigra pedig meglepetésemre a virágszálam már táskáját az oldalán lógatva vár rám. A szél leengedett hajába kap, minden irányba fújva azt. Hosszú dzsekije és fekete farmerja egyben eltakarja és egyben kiemeli alakját. Szerencsésnek tartom magamat, hogy nem megyek neki a mögöttem lévő kocsinak parkolás során, mert annyira lenyűgöz. És szerencsésnek tartom magam, hogy gondoltam arra, hogy illene letusolnom és átöltöznöm, mielőtt felhívtam apámat. Bár a vékony, fekete hosszú ujjú póló nem volt túl jól ötlet, ugyanis, ha rásütött a nap melegem volt, de, ha jobban fújt a szél akkor meg fáztam.

  De, amint megölelem őt, a szél már nem érdekel. Tekintete még előtte végigmér, majd szorosan visszaölel. Most ő csókol meg engem, ami hihetetlenül jól esik. Egy percre elfeledteti velem minden gondomat és problémámat. Lágyan simogatom hátát és selymes haját.

  - Virágszálam - suttogom ajkára pajkosan. - Ugye nem olyan lány vagy, akinél első randira virágot kell hozni?

  Daisynek tetszik, hogy most inkább vicces vagyok, mintsem komoly. Úgy látom ideges. Pedig még azt sem tudja, mi minden vár rá ma.

  - Ki mondta, hogy egyáltalán beleegyeztem abba, hogy ez egy randi?

  - Ó - vágok szomorú fejet, míg virágszálam kuncog ezen. - Összetörted a szívem.

  - Ugyan már, Miles... Hülye lennék nem elmenni egy randira veled - vallja be szégyenlős mosolyával.

  - Egyre? És a többi?

  - Az mind attól függ, milyen lesz az első.

  Nos, igen. Ez egy olyan tészta, amihez a nagyi nyújtófája nem lesz elég, hogy sima legyen a végeredmény. Kezdek kételkedni abban, hogy ez a randi, ha ezt egyáltalán randinak mondhatóm, jó ötlet. Nem akarom rá erőltetni az egészet.

  Arctic Monkeyst hallgatunk a rövid úton és félek tényleg ütközni fogok előbb-utóbb, mert annyiszor bámulom meg őt. Halkan dúdol a zenével, mosolya arcán. Gyönyörű.

  - Miles - fordul felém hirtelen szigorral, mire tekintetem azonnal az útra kapom, mintha semmi se történt volna. - Elég, ha Daviddal egy kocsiban rettegnem kell az életemért. Megköszönném, ha te...

  Szavait belé fojtom, amint kezem combjára helyezem. A farmer anyaga dörzsöli a bőrömet. Daisy egészen meglepődik és csak bámulja mosolyomat, mielőtt még kezemre csapna és felpukkadt fejjel el nem fordulna.

  - Még bármikor meggondolhatom ezt a randit, ugye tudod.

  - Úgyse tennéd - vágok vissza azonnal. Úgy tűnik egészen bosszantsa, ha ellentmondok neki, úgyhogy épp azért is ellent fogok neki mondani.

  - Csak azért, mert kedvellek az még nem azt jelenti, hogy mindjárt hozzád is megyek - kinevet. De nincs időm reagálni ugyanis témát vált. - Amúgy hoztam neked valamit, mivel gondoltam, hogy csak nem egy másik cukrászdába viszel. Nem, mintha a városban lenne másik cukrászda, na, mindegy...

  Táskájában kutakodik, miközben én belegondolok abba, amit mondott. Kedvelem őt. Vagy inkább, szerelmes vagyok belé és nem tudnám elképzelni nélküle az életem. De mi van azzal, hogy a kapcsolatoknak vagy végük vagy a párok összeházasodnak és aztán a válással lesz végül? Én nem akarom, hogy ennek vége legyen. Pedig még el sem kezdődött.

  Talán, jobb lesz, ha egy ideig még el sem kezdődik.

  Daisy nem kutat sokáig, majd két hosszúkás alufóliába csomagolt dolgot emel a magasba. Próbálok erre figyelni, ugyanis, mire megtalálja már behúzom a féket a ház előtt, de még egy pillanatra előre bámulok. Leavesben éltem évekig, de még azt sem tudtam, hogy csak egyetlen cukrászda van itt. Oldalra pillantok, a csillogó szemű lányra, aki a becsomagolt palacsinták egyikét felém nyújtja.

  - Magam sütöttem. Nagyon finomak - kacsint felém, miközben én leállítom a motort. Erre ő is felfigyel majd a kicsiny ám otthonos házra bámul. Kívülről egészen jól néz ki. Csak le kéne kaszálni az udvarban a félig elszáradt füvet. Nem túl szép látvány. Meg a fa kerítést sem ártana újrafesteni.

  - Mikor volt időd palacsintát sütni? - kérdezem gyanakvóan, ám már nem tudom megmenteni a helyzetet, ugyanis minden figyelme a házra irányul. Elveszem tőle a palacsintát.

  - Hol vagyunk, Miles? - tekintetében egy pillanatra félelmet látok megcsillanni és ez kikészít. Nekem fogalmam sincs róla, min ment keresztül Leóval. Ő csak elmondta, de közben ezerszer rosszabb lehetett. És ki tudja hány dolog van, amit el sem mert mondani. Amit magának sem mert elismerni.

  - Virágszálam, nem kell félned, rendben?

  - Ne haragudj. Csak rossz emlékeim lettek és Miles én bízom benned, de...

  - Virágszálam - szabad kezem arcára simít, belefojtva a szavakat. - Kérlek, ne érezd magad úgy, hogy bocsánatot kell kérned. Nem tettél semmi rosszat. Inkább én kérek bocsánatot, hogy nem gondoltam arra, hogy... Rossz ötlet lehet nem elmondani, hogy hova jövünk.

  - Csak meglepetést akartál okozni.

  - Ne okold magad, rendben? - szomorú mosollyal bólint. - Gyere, szálljunk ki. Meg akarlak ölelni.

  Nem kell kétszer mondanom, karjaimba zárkózik. Ez szerencsére felvidítja és nekem is erőt ad ahhoz, hogy ne törjek meg, mert a "családi" házunknál vagyok. Túl kell tennem magam rajta, ha Daisynek akarok segíteni.

  - Had nézzem azt a palacsintát - szólalok meg vidáman. Ez rá is jó hatással van, majd ismét kikapja táskájából az övét és magadba tartsa az enyémmel, hogy "koccintsuk". - Remélem túlélem... - suttogom, épp annyira, hogy hallja. Vállamba bokszol, majd figyeli reakciómat, ahogy lassan rágom palacsintáját. Igazából ez a legfinomabb Nutellás palacsinta, amit eddig ettem. De ezt biztosan nem fogom elismerni.

  - Na, milyen, Bodri?

  - Bodri? - kezét felemeli, majd gond nélkül letörli a szám szélén lévő Nutellát. Szemében pillanatok alatt elveszek és mielőtt észbe kapnék már ajkam az övén. Legszívesebben örökre csókolnám őt. Ahányszor csak megteszem összefutnak gyomromban a pillangók. És néha ki is szabadulnak gyomromból, ellátogatva más helyekre is testemen. - Hogy-hogy... Bodri lettem? - ajkunk majdnem összeér, de mégsem. Örökre akarok emlékezni erre a pillanatra, mert míg abban a házban éltem sosem gondoltam volna, hogy így fogok csókolni valakit. Arra meg pláne nem gondoltam, hogy meglepetésből első randiként ingatlanügynököt játszom majd neki és épp azt a házat adom el...

  - Néztél már tükörbe, Miles?

  - Na és te virágszálam? Tudsz róla, hogy milyen gyönyörű vagy? - elhajol tőlem és szemét forgatja. Ez után pedig palacsintájával törődik, mintha nem is léteznék. - Komolyan gondoltam.

  - Hm, ezzel a szöveggel szeded fel az összes barátnődet?

  Daisy viccnek szánja, de a reakciómból ítélve azonnal meggondolja magát. Csak most fogom fel, hogy ő még nem tud róla. Sosem volt elég merszem elismerni előtte, mert egy férfinek valljuk be, ez nem kicsi szégyen. Nem beszélve arról, ha ezt egy nőnek kell elmondania, főként egy olyan nőnek, akibe szerelmes. És legutóbb, amikor ez szóba került sikerült témát terelnem. Úgyhogy, most is ezt teszem.

  - Meglepődtem, hogy milyen jó a palacsintát csináltál - váltok témát, mintha semmi sem történt volna.