❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A hazaút előtti párbeszéd, életem egyik legidegfeszítőbb párbeszéde.
Thomas előttem áll, fél szemét a kocsiban ülő bátyán tartja, aki lehajtott fejjel a semmibe bámul. Rá se ismerek.
- Tudod, miért voltunk itt?
- Nem, Thomas. És kezdek aggódni.
- Hát, van is miért. De előbb meg kell beszélnünk valamit, rendben?
- Persze, Thomas.
Félek, hogy tud róla. Tudja, ki a lány, aki ott volt velük.
- Most hazatudnál csak vinni, és később majd megbeszéljük az egészet? Meg kell beszélnem előbb Leóval. Mert valami nagyon nem stimmel... Távoltartási végzést kért egy nő, mert zaklatja őt az bátyám! És tudod, mi a legrosszabb? Hogy Leó nem is tagadja! És tudod mi a másik, amit az előbb hallottam tőle?
- Éveken keresztül megcsalta a barátnőjét egy másik lánnyal! Akit most zaklatott! És ezt nem tagadja le!
Egész úton szótlanok vagyunk. Leóhoz hozzá sem szólok, még, amikor kiszáll, akkor el sem köszönök. Dühös vagyok rá, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a helyes döntés. Legyek rá dühös? Mi van, ha ő tette mindazt, ami Daisyvel történt? Hiszen ez lehetetlen, mert Leó nem olyan...? Akkor meg mi történt?
Erre a kérdésre műszakom befejezte után sem találok választ. Mielőtt bedőlnék az ágyba még felhívom Thomast, megkérdezem, hogy van, de csak annyit mond, hogy jól és, hogy biztosan rám férne egy kiadós alvás. Más szóval, leráz.
A 'kis alvásból' ismét késő délután ébredek, de legalább nem leragadt szemekkel, mint előző nap. Egy egész pillanatig teljesen nyugodt vagyok, mielőtt eszembe nem jutnának az előző nap eseményei. Leó lenne az, valóban? Erre nincs helyes válaszom. Erre csak két ember tudja az igazi választ és az egyikük félő, hogy nem maradna olyan jóképű, miután válaszolt nekem.
Helyesebben mondva, én is tudom az igazi választ csak nem akarom elismerni.
Elhatározásra jutok és inkább összeszedem magam. Tusolok, hajat mosok, inget veszek fel. A cipőmet kötve kétszer is átgondolom, hogy biztos-e vagyok ebben, de, mire választ adnék magamnak, már a kocsiban vagyok. Készen az útra. Vajon már hazament?Mi van, ha New York-ban maradt? Nem mellesleg, estére vissza kell érnem dolgozni, így jó lenne nem útra kelnem... Mikor is tudtam én saját magamat lebeszélni bármiről is? Hát, nem most.
Mostanában, ha utazom, mindig azt a két Arctic Monkeys albumot hallgatom, amit még akkor vettem, mikor jó pár éve Gregékkel elkezdtük játszani a számaikat. Egy ideig félre voltak téve. Egész úton arra az estére gondolok, ami után elővettem őket. Arra gondolok, hogyan akartam lerészegedni, de előtte még enni valami édeset, utána pedig, hogyan tört rám az egész és kötöttem ki egy ismeretlen karjaiban sírva. Utána ott van az is, hogy gyönyörűnek neveztem, átkaroltam és aztán a karjaimban aludt. Vele aludtam. És még is képes voltam őt otthagyni. Aztán meg keresni, de lehet nem akartam eléggé megtalálni őt...
El is mehettem volna hozzá, nem? De féltem.
Azonnal észreveszem a cukrászda melletti zöldellő virágüzletet. Az biztos, hogy eddig nem volt itt. Ugyanakkor a cukrászdában is történt változás, ugyanis nem fűtés van kapcsolva, hanem hűtés, ami hihetetlenül jól jön a kinti meleg után. Az ingem már szinte rám tapadt, rossz ötlet volt felhúzni. Egy nagyon érdekes figurára figyelek fel, akit, ahogy meglátok, nem tudom róla levenni a szemem. Ő is engem figyel. A konyha ajtajában egy idős, kissé pocakos férfi áll, göndör hajjal, égkék szemekkel és esküszöm ugyanolyan tekintettel néz rám, mint az unokája. Ez felveti bennem a kérdést, hogy még csak a tatájáról hallottam. És Daisy szülei?
- Jó napot! - köszönök nagy mosollyal, mire ellöki magát az ajtótól és két lépéssel már is a bárpult mögött van. Kedvesen mosolyog és kíváncsian felmér. - Daisy miatt vagyok itt... Szeretném tudni... Hogy van?
Daisy nagyapja a szemöldökét ráncolja, majd a pultra könyököl. Csak most veszem észre, milyen magas és, hogy a jobb csuklóján van egy tetkó, amin egy göndör hajú fiatal nő szerepel.
- Neked is jó napot, fiatalember! Én meg azt szeretném tudni, hogy mi a neved? Mert, ha 'L' betűvel kezdődik, nem fogok mentőt hívni miután elrendeztelek.
Nagyot nyelek ennek hallatán, de azonnal fejem rázom. Daisy nagyapja nem viccel.
- Miles vagyok. Tegnap a rendőrségen összefutottam Daisyvel és nem volt túl jó bőrben. Gondoltam megnézem, hogy van...
- Két kérdés - feleli azonnal, míg mögötte a pult mögé beoson a kiszolgálólány. - Az első, honnan ismered őt? A második, mit kerestél a rendőrségen?
- Újévkor találkoztam vele. Ő... És barátok vagyunk - ismét nagyot nyelek. - És csak papírokat mentem elintézni...
- Papírokat, mi?
Meghűl bennem a vér. Nem akarom, hogy rossznak gondoljon.
- Egy barátomat vittem el, kellett neki egy fuvar - Daisy nagyapja erre szemét forgatja, majd elneveti magát.
- Ezt a barátot a kihallgató terembe vitted, nem? És "barátok vagyunk"? - rajzol idézőjeleket a levegőbe. Úgy érzem, csak viccel... - Christopher vagyok - nyújtja át tetovált karját a bárpult felett. - És mindenről tudok tegnap óta, ami közted és Daisy között volt.
- Ó - ennyit tudok mondani, mire ismét nevet.
- Ne haragudj, hogy szívattalak, de sajnos nem tudtam, hogyan nézel ki és az ember sosem lehet elég óvatos, ha ilyenek léteznek, mint az a Leó. Másrészt - emeli mutatóujját a magasba. - Daisy fent van és szerintem jót tenne neki, ha te néznéd meg, hogy jól van-e. Csak ne legyél fent sokáig...
Bólintok. Kár volna ellenkezni ilyen ajánlatnak. Christopher ez után felinvitál a konyha bejáratához.
- Bocsánat, hogy ezt kérdezem, de maga tudott Leóról? - merészkedem megkérdezni, annak ellenére, hogy mennyire megszeppenek.
- Csak úgy, mint a barátjaként... Tíz éve. Azóta nem is tudtam, hogy beszéltek, nemhogy... Csak kerüljön a szemem elé! Uh, te meg menj nyugodtan, ne tartsalak fel. Az ajtók nyitva vannak!
Természetesen megköszönöm.
Christopher valójában kedves, de ahogy elnézem, jelenleg nagyon dühös arra a faszkalapra. És ebben nincs egyedül.
A nappali pihe-puha takaróján találom, hasán Pamaccsal, aki álmos nyervogást hallat, amikor meglát. Daisy szeme csukva, arca nyugodt, haját felfogta egy össze-vissza tekert-csavart kontyba. Minden olyan nyugodt. A kilátás, a telepakolt nappali, sőt még a nyervogó macska is. Hiányzott, hogy itt legyek. Lassan veszem le cipőmet, majd leülök Daisy mellé és hagyom, hogy lazán rá dőljön vállamra. A hatalmas szőrmók azonnal féltékeny lesz és ő is rám mászik. Megadóan felsóhajtok.
A macska egészen addig nyervog, míg majdnem elalszom és míg mozgást nem érzek a vállamon. Daisy felül mellettem, szemét dörgöli, amin jól látni a sírás nyomait. Halvány mosollyal kísérem őt. Aztán felém fordul és felismer.
- Miles! Te hogy kerülsz ide?
Vállat vonok. Szívem hevesen dobog, tudva, hogy milyen közel vagyok hozzá.
- Sosem tudhatod biztosra, hogy nem álmodsz.
- Az esetben, sosem akarok felkelni - úgy mondja mindezt, mintha, elhinné, hogy álmodik. De nem adja meg magát ilyen könnyen. Felemeli kezét egészen arcomhoz és végigsimít rajta. Hüvelyujja ajkamnál áll meg. - Igazi vagy! - veszi el kezét kezét meglepetten.
- Amúgy a macskád milyen súlyú? Mert rohadtul nehéz! - váltok témát azonnal. Ez egy szokásom. Témaváltás, hogy ne piruljak el előtte.
- Hé! Pamacs tökéletes modell súllyal rendelkezik, ne bántsd!
- Nem bántottam - felelem nevetve. Csend támad köztünk. Szeme kíváncsian csillog és nem tudja magát visszafogni, hogy ne mérjen fel.
- Azt hittem kemény gyerek vagy és elbírsz egy macskával - szólal meg végül.
- Hát, ilyen nehéz macskával nem - sóhajtom. Arra gondolok közben, hogy milyen gyönyörű a szeme.
