❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A festékcsepp rózsaszín csíkot húz fehér, eső áztatta pólómon. A csík lassan elér a hatalmas rózsaszín folthoz, aminek nagy része arcomról csöpögött pólómra. Kellemesen megnyugtat, egy pillanatra kikapcsol, hogy utána ismét folytatni tudjam a harcot a még hűvös ház falai között.
Csak remélni tudom, hogy nem megy felesleges rózsaszín festék a babakék falra a másik szobában, ahogy David a házastársa után ered. Kezében a hatalmas ecset, amivel tegnapelőtt délután odakint lefestett egy darabot a fűből, mert úgy gondolta össze kell hozni az eget és a füvet, de mivel az eget nem tudja zöldre festeni, így megteszi az, hogy kékre festi a füvet. Davidnek szoktak furcsa ötletei támadni.
A csatát is ő kezdi, rózsaszín festéket juttatva mindkettőnk arcára és egy rakás gyermekkori emléket a fejembe. Amikor két és fél hónapja ismét beköltöztem az akkori festést Lucasszal töltöttem és természetesen David nélkül egészen normálisan viselkedünk. Szerencsétlenségünkre David ma szabadnapos és kellemesebb érzéssel tölti, hogy rám kenheti a festéket és nem az utolsó festendő szoba falára.
Két hét telt el azóta, hogy megvettem a házat. Ezt úgy tettem, hogy csak utólag osztottam meg a hírt a szüleimmel, mert rettegtem, hogy talán azt gondolnák, ki akarok menekülni a családi otthonból, a valós októl valami rosszabb ok miatt. Meglepetésemre hihetetlenül megörültek a hírnek - nem annak, hogy kiköltözöm, hanem, hogy saját házam lesz. Aztán olyan komoly beszélgetést folytattak az anyagiakról, hogy alig tudtam őket lenyugtatni.
- Felnőtt vagyok. Van rá pénzem, felnőttem, menni fog. Ne idegeskedjetek.
Valamelyik szülő egyáltalán hallgat az ilyenre? Lucas és David másnapra lefizettek előre egy céget, hogy ők végezzék majd a szükséges felújításokat és olyan festékeket vettek, amiknek a színét meglátva elment a kedvem a dühöngéstől. Elismertem, jól esik, hogy segíteni akarnak.
A ház napok alatt lett teljesen kipakolva, méghozzá az előző tulajdonos és Miles által, akit addig napokig nem is láttam. Tudtam, hogy jobbnak érzi, ha nem ismerem meg az apját. És őszintén szólva örültem is neki, hogy nem kell vele találkoznom. A szerződés aláírására is csak a képviselőjét küldte, akivel végig telefonos kapcsolatban volt. Anthonyt már csak azért sem kedvelem, amilyen szemétül beszélt a képviselőjével. De ennek ellenére az ügy simán ment, aláírtam a szokásos papírokat és a ház az enyém lett.
Miles gyerekkori háza. Nagy sebet hagyott benne és mindenképp fontolóra kellett vennem, hogy akarom-e a házat, hogyha tudom, hogy Miles is meg fog fordulni itt párszor. Legalább is remélem, hogy még egy jó ideig ezt teszi. Emellett áldom az eget, hogy nem adtunk el minden bútort a lakásomból és jó részét átvittük Tata garázsába. Már, ami befért. De szegény Pamacs a kanapéja nélkül maradt.
A David által indított háborúnak hamar vége, ugyanis rájön, kettőnk ellen menthetetlen. Odakint vagyunk, a füvön hajítva a festékcseppeket egymásra. Hűvös a levegő, csípő bőröm és olyan szürke az égbolt, mintha soha sem sütött volna nap rajta. A fák hetek leforgása alatt kopárak lettek, bár éppenséggel az új udvaromban - az első udvaromban - nincs egyetlen fa sem. Csak az a rengetek fű, ami úgy nő, mint a bolondgomba és minden negyedik nap le muszáj kaszálni.
A szüleim vissza mennek festeni, míg én kint maradok a hűvös levegőn egy pillanatra kitisztítva a gondolataimat. Boldognak érzem magam. Egy hét múlva már ide fogok költözni. Ha nem előbb. Elmosolyodom a gondolatra, míg az ecsetről pár csepp festék a fűre csöppen.
Eszembe jut egy személy, aki a múlt héten ráébresztett egy nagyon fontos dologra.
Dimitri.
Vagyis inkább, Dimitry.
Minden egy betűn múlott.
Dimitry egy cseppet sem változott majdnem egy év alatt, így, amint belépett a cukrászdába, nyakában lógó fényképezőgépével azonnal felismertem, hogy ő az. Tekintete össze-vissza cikázott, láthatólag keresett valakit. Az a valaki pedig egyértelműen én voltam. Meg sem vártam, hogy helyet foglaljon a bárpultnál. Arcomon hatalmas mosoly terült el, azonnal tudtam, hogy valóban engem keresett.
- Dimitri! - mint kisgyerek a szüleit a hosszas munkanap után, úgy üdvözöltem őt. - Hű, fogalmad sincs mennyi emlék most csak úgy eszembe jutott...
- Szia - köszönt kitűzőmre pillantva. - Daisy. És remélem jó emlékek azok.
- Azok ám.
- Akkor még együtt van a kedvenc párom ezek szerint?
Elmagyarázom neki, hogy a kedvenc párja nem is volt együtt. Sőt, a kedvenc párja még mindig nem tudja, hogy hányadán áll. Nem találkoztunk sokat az utóbbi időben, csak akkor, ha Miles is segített a festésben, ami összesen öt alkalomból állt. De persze, ha azt nem hülyéskedjük végig, már rég kész lenne az egész. Dimitry elsőre nem is hisz nekem, csak miután elmagyarázom, hogy az első csókunk is csak pár hete történt.
- De... Hogy-hogy idekerültél? Azt hittem, miután kerestem Dimitrit az internet világában, hogy nem is vagy igazi, csak valaki kijelentette magáról, hogy fotós és kattintott pár képet két idegenről.
