❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az illatmanó beköltözik a lakásba és mindenfele rohangál a már majdnem elkészült lasagne illatával. Kivétel a lépcső meg a nappali. Ott egészen más illat van - odaégett tészta a cukrászdából és pörkölt paradicsomszósz. Még Pamacs is kellemetlennek érzi, le-fel járkál, egészen lomha léptekkel és felnéz rám időnként a nyitott ajtón keresztül és tekintete annyit mond: "Vegyél fel és vigyél kedvemre mindenhova, alattvalóm". Királyi életet él.
Toporgó léptek szakítják meg gondolatmenetemet.
- Miles!
Daisy nem túl békésen tart felém. Majdnem egy órán keresztül volt a hálószobában úgy, hogy közben nem is kommunikált velem. Azt mondta, legyen meg a nyugalmam főzni. A szobában pedig, nem kis hangerőn, az egyik Arctic Monkeyst hallgatta. Arra hivatkozott, hogy beszedi a száraz ruhát, majd elrakja. Van egy megérzésem, hogy útközben azok a melltartók is a megfelelő helyükre kerültek...
- Miért van olyan szag, mintha valami megdöglött volna?
Már a konyha ajtajában van, haja szigorú kontyban összefogva. Kezét csípőjére teszi, míg én mosolyogva vállat vonok. Természetesen ő is megérzi, hogy a konyhán belül már csak kellemes illatok vannak.
- Jézusom! - néz a tűzhely felé, mire én is ijedten kapom oda a fejem. - Megmondtam, hogy ne a nagy tepsit használd! A macska nem szereti az ilyen kaját és meg fog romlani...
Szemem forgatom erre.
- Nem lesz jó holnap ebédre? Plusz még viszek is el belőle. Még tartottam attól, hogy kevés lesz. Fogalmam sincs hányan dolgoztok itt.
Daisy elsőre aranyosan meglepődik, majd legnagyobb meglepetésemre átszelve a konyhát megölel. Először ölel úgy, hogy nem a derekam köré fonja a karját. Karjait átröpíti vállamon és úgy von magához. Egészen szokatlan és nem telik két másodperc se el, ameddig fülig érő mosollyal ölel, de így is teljesen zavarba hoz vele.
- Ez nagyon kedves tőled, Miles... Mármint, tényleg. Köszönöm, hogy így gondoltál ránk - tekintete őszinte, én pedig igyekszem nem elpirulni. Kívülről persze semmit sem látni ebből a vívódásból. - Remélem nem azért, mert azt akarod, hogy mindannyian ételmérgezést kapjunk.
Ha el is rontja ezzel a pillanatunkat, nem bánom, mert megnevetett vele és ezzel ismét el tudom magam teljesen engedni. Daisy kissé hátrál tőlem, amikor észreveszi, hogy mennyire közel áll hozzám. Ahogy ezt megteszi észreveszem arcán, hogy saját magát is meglepte azzal az öleléssel. Vagy talán ő is azon lepődött meg annyira, mert neki is annyira jól esett?
- Mit gondolsz, Sherlock tényleg tenne ilyet? Ha tudja, hogy előtte még te is megkóstolnád? - kérdezem kacéran.
- Honnan tudnám, hogy csak abba nem raktál "valamit", amit nekem adtál? - macskakörmöket rajzol a levegőbe közben. Több szónál, mint aminél kéne. Túl gyorsan beszél.
- Én nem is ennék belőle ezek szerint?
- Nem úgy van, hogy a szakácsok nem eszik meg a saját főztjüket?
- Ezt most vegyem bóknak?
Daisy erre csak szemét forgatja, majd színpadiasan sarkon fordul és hátrapillant a válla felett.
- Megyek meglesem a szomszédok gyerekeit Pamaccsal - és ezzel tényleg el is tűnik.
- Ezt inkább meg sem hallottam! - kiáltom át a vékony falon, közben a sütő elé guggolva.
Még jó, hogy Daisy elment. Ha tovább maradt volna annyira megfeledkeztem volna mindenről, hogy jól megpörkölődött volna. Kétszer beütöm a könyököm a falba, mire kiveszem a tepsit a sütőből. Daisy közepes méretű, zöld növényekkel töltött konyhája nem nekem lett berendezve. Még a húst vagdaltam, minden részébe a mögöttem lévő szekrénynek beütöttem a karomat. Aztán majdnem levertem az egyik csodanövényt a pultról, amikor megpróbáltam nem túl nagy mozdulatokkal mosogatni. De mindezt inkább nem tettem szóvá, ugyanis ismerve őt ez a konyha az álom konyhája és imádja.
A pultra helyezem a tepsit, majd levéve a nem túl vastag sütőkesztyűt azt is mellé rakom. Nem néz ki rosszul és az illata sem rossz.
A sűtőt nyitva hagyva, ablakot, ajtót kinyitogatva átmegyek a nappaliba. A konyha hőségéhez képest itt egészen hűsítő a levegő. Megborzongok tőle. Tekintetem az ablakban találja meg Daisyt és a párkányon ülő Pamacsot, aki valószínűleg úgy érzi, hogy fürdik a napfényben. Az én szemem viszont csak egy nagy világító fehér foltot lát a macska helyén és úgy érzem mindjárt kiég a retinám.
Daisy természetesen észrevesz és ugyanabban a pillanatban mosollyal arcán megfordul. A párkánynak dől, miközben a macskának még csak fel sem tűnik jelenlétem.
- Amúgy, ő - bökök ujjammal a macska felé. - Kétszer is bejött kaját kunyerálni. Nem is mondtad, hogy milyen aranyosan tud nézni, ha akar valamit.
- Gondoltam, majd rájössz - von vállat. Egy pillanatra csend van. Pont annyira, hogy megfigyeljem a gyerekek vihorászó hangját, amint összeolvad a hálóban játszott halk zenével. Észre sem vettem, hogy lehalkította. - Ugye nem dőltél be neki?
- Deho-ogy... - még is hogyan lehetne ellenállni azoknak az aranyos macska szemeknek? - Na, jó, a macskádnak különleges képességei vannak és... talán adtam neki egy icipici darab pácolt húst...
- Mondom, hogy tehetetlen voltam! - emelem fel kezem nevetve. - Csak láttad volna, hogy nézett rám!
- Tudom - nevet ő is. - Minden nap ezt teszi velem, de ugye azt tudod, hogy mostantól csak a kaja miatt fog érdeklődni irántad?
Erre a hírre számítottam, ugyanis Pamacs továbbra sem veszi figyelembe a jelenlétem.
- Komolyan?
- Hát... Nem minden esetben, de... Igen. Pamacs ilyen. Nagyon magának való.
- És te csak úgy hagyod, hogy kihasználjon a macskád?
Előbb beszelek, minthogy gondolkodom, így a szavak csak kicsúsznak számból, anélkül, hogy megrágnám őket előtte. Daisy mosolya eltűnik, majd lehajtja fejét. A fenébe. Csak én lehetek ekkora balfasz.
- Jaj, nem úgy gondoltam... Ne haragudj, Daisy - ahogy a szavak elhagyják ajkamat közelebb lépek hozzá. Daisy szemembe néz, majd egészen lassan bólint. Megemészti az újabb szavaimat.
- Semmi baj... - mély levegőt vesz, amit reszketve fúj ki. - Tudom, hogy ilyeneket napi szinten mondanak egymásnak az emberek és... Nem kéne így reagálnom. Sőt, nem is mindig reagálok így. És ne érezd magad rosszul ez miatt, Miles. Én hagytam, hogy olyan barátaim legyenek, amilyenek és én hagytam, hogy ilyen vége legyen. Nekem kell túltennem magam rajta.
Egy ideig hallgatok, de közben ezernyi gondolat rohangál fejemben. Oda-vissza, oda-vissza, neki a koponyámnak - neki a nyelvemnek és csak oda-vissza, hogy már szinte beleőrülök. Daisy lenyűgöz azzal, hogy milyen erős lett, de ugyanakkor még mindig gyenge. És ez a kettő valahogy olyan emberivé teszi őt, hogy az megfogalmazhatatlan. Büszke vagyok rá. De ugyanakkor megszakad a szívem tudva, hogy mennyit kellett szenvednie. Sőt a legrosszabb, hogy valójában nem is tudom. Hiszen ott sem voltam. Nem is ismertem még akkor. Bárcsak ne így lenne.
Hosszas hallgatás után szólalok csak meg, miután már látom, hogy sokkal jobban érzi magát.
- Nem vagy egyedül. Rám bármikor számíthatsz. Tudod, hogy megértelek.
- Köszönöm - suttogja egy bólintás kíséretében. Pamacs az oldalának dörgölőzik, amivel mindkettőnk mosolya visszatér. - Éhes vagy, Picurka?
- Picurka? Emelted már meg azt a macskát?
Bólint válaszul.
- Tudom, nem épp pehelysúlyú. De attól még az én kis Picurom.
- Ez aranyos... Milyen idős? - teszem fel a régóta feltevésre váró kérdésemet.
- Már lassan öt éve boldogít. De mégis úgy tesz, mintha százhúsz éves lenne és valami grófi családból származna, ahol mindenki csak őt tisztelte.
- Ebben lehet, hogy igazad van - Daisy mosolyogva néz le a cicára, majd lassan simogatja meg annak buksiját. Pamacs azonnal a legcukibb tekintetét veszi elő. - Most... Kunyerál?
- Nem. Most csak kimutatja, hogy szeret.
- Te ezt el is hiszed?
- Néha muszáj - szomorú arcot vág. Pamacs leugrik a padlóra, mancsai szinte nem is koppannak. Ahogy azt sejtem, útja csak a kanapéig vezet. Már megnyugodott. - Ha őszinte akarok lenni, nincs is olyan rossz illata.
- Szereted az odaégetett tésztát?
- Ennyire elrontottad?
- Ha-ha. A cukrászdából feljövő illatokról beszelek.
- Én meg a lasagne illatairól.
- Á, szóval elismerted, hogy jó az illata. Köszönöm - szokás szerint csak szemét forgatja válaszul. - De nem csak az illata jó - szerencsétlenül kacsintok. Ha mostanában ennyit tervezek kacsintani előbb utóbb úgy maradok.
- Ha vissza tudnám forgatni a koponyámba a szemem, akkor megtenném - erre már én forgatom a szemem, mire Daisy csak kinevet. Eltolja magát a párkánytól és tesz egy lépést felém. Már megint túl közel áll hozzám. - Ez a csajozós szöveged, vagy mi?
Ez annyira meglep, hogy elfelejtem, hogy egyáltalán miről beszéltünk eddig.
- Micsoda?
- "Nem csak az illata jó" - macskakörmöket rajzol a levegőbe és sikertelenül megpróbálja utánozni a hangomat. - Már értem miért nincs barátnőd.
- Ha-ha. Nem félsz, hogy már túl sokat tudsz és elrabolnak az ufók?
- Ez is csajozós duma?
Egy pillanatra csendben maradok. Daisy egészen szórakozott.
- Miért akarsz te ennyire csajozós dumát hallani tőlem?
- Csakhogy tudjam mivel kínozod a női nemet. És, hogy miért nincs barátnőd.
Valóban ennyire érdekelnél? Csak viccelődésből mondja mindezt vagy van mögötte egy kis komolyság is? Daisy olyan, hogyha viccel, akkor is beletesz valami komolyat az egészbe. Vagy nem. Ismét egy pillanatra csendben maradok, meggondolva a dolgom. Végül arra jutok, hogy csak viccel.
- Honnan tudod, hogy ezekkel a női nemet kínzom? Mi van akkor, ha nem is a női nem érdekel?
- Akkor igaz, hogy a homofóbok a legnagyobb melegek.
- De mi van, akkor, ha nem vagyok homofób és mégis meleg vagyok?
- Akkor... - elgondolkodik egy pillanatra. - Nem te vagy a legnagyobb meleg.
- Egy világ dőlt most össze bennem.
- Biztos túl nagy volt már a melegséged benne.
- Az lehetetlen, mert nem én vagyok a legnagyobb meleg.
- Attól még Watson mindig okosabb, mint Sherlock.
- De Sherlock jobb lassagnet készít.
- Azt majd Watson eldönti.
- Az nem rossz ötlet. Már biztos meghűlt.
Lelkesen követ a konyhába, ahol megbizonyosodik róla, hogy az illatok itt már nem olyan rosszak. Mint, aki már nagyon jártas Daisy konyhájában, azonnal megtalálok egy megfelelő kést és lapátot, hogy vágjak a lasagneből. Ő szótlan mosollyal ül le a az egyetlen bárszékre és úgy néz rám végig, mint egy kisgyerek.
- Olyan régen főzött nekem így valaki... - suttogja.
