❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Két lépés után, unalmas fejjel közlöm Milesszal a végítéletet, hogy ennyit a bábjáról, amivel értelmetlen irányba indult és ennyit az összes többi bábjáról, akikkel már a játék elvesztése után nem játszhat. Elsőre tátott szájjal fogadja a hírt és, ahogy észreveszem, nem túl könnyen dolgozza fel. Rájövök, hogy valószínűleg tényleg jól játszik.
- Ez az a két lépésben nyerés dolog, igaz? - húzza fel szemöldökét tettetett dühvel.
- Nem egészen, csak szerencsém volt. Ha kicsit jobbat léptél volna, akkor négy, öt lépésbe is beletelik - vonom meg vállam. Összeszedem a sakkbábukat, amiket épp hogy csak viccből ledöntögettem a királlyal. Miles közben mosolyogva és hitetlenül fejét rázza.
- Honnan tudsz te így játszani?
- Ez végre álmaim húsz kérdése?
Nevetve bólint, majd összecsukja a pályát és mindent a játék megviselt dobozába pakolunk. Leavesben még sosem ültem be valahova, ahol sakkot is hoztak. A nagyobb kávézókban itt mit hoznak akkor? Pónilovat sétára?
- Szóval? - kevergeti limonádéját közben. Szemöldök ráncolva magam elé húzom a kávémat. - Honnan tudsz így játszani? Vagy nem is tudsz, csak most az egyszer volt szerencséd?
- A Tatám minden községi versenyen részt vesz úgy tizenöt éves kora óta. Ő az alapítója a helyi sakk klubnak. Ebből kifolyólag belerángatta a fiát is, aki most azzal foglalkozik, hogy fenntartsa a klubbot és minden erős elméjű sakkozónak versenyeket szervezzen. Nagyon szereti. És verhetetlenebb, mint Tata.
- Szóval most megtudtam, hogy apád mivel foglalkozik - jegyzi meg elgondolkodva. - Faggathatlak tovább, Daisy? - bólintok. - És az anyukád mivel foglalkozik?
Hirtelen hasít belém a tudat, miszerint, amióta Milest ismerem, csakis az életem rosszabbik és szomorúbb részével foglalkoztam, hogy egészen el is felejtettem közölni a szenzációs hírt Milesnak. Ezek szerint Tata sem említette, bár nem is tudom miért kellett volna említenie.
Miles úgy tekint rám, mintha úgy érezné, épp valami drasztikusan rossz dolgot követett volna el.
- Ez most egy komoly beszélgetés lesz, Miles - Egy pillanatra elképzelem, amint Miles megismeri a szüleimet. Furcsa helyzet lenne. Valószínűleg meglepődne. - Tatának igazat mondtál, amikor azt mondtad, nem ítéled el a melegeket?
- Ez hogy jön ide? - kérdezi összezavarodott fejjel.
- Csak válaszolj.
Mosolygok, ahogyan ő is. Valószínűleg azt hiszi, hogy témát akarok terelni.
- Hát, igazat is mondtam és nem is. Elviselem őket, sőt rendben is van, hogy vannak és legyenek is, de... - mély levegőt vesz kibámulva a gyönyörű városra. - Azt valahogy nem annyira, ha a közelemben vannak.
Már hallottam ilyen véleményt és egyértelműen be tudom azonosítani. Ez a burkolt homofób - meleg gyűlölő, aki fél elismerni a társadalom előtt a nézőpontját, mert fél az elítéléstől, ezért inkább valószínűleg azt teszi, hogy kerüli a melegeket. Úgy döntök nem terelek témát, nincs értelme.
Elhallgatni valamit még nem hazugság.
- Úgy látom téged ez a téma már nem annyira érdekel - jegyzi meg Miles. - A kérdésemre visszatérve...
- Biztonsági őr.
Itt megbukik a tervem, ugyanis gondolkodás nélkül beszelek. Miles elsőre bólint, utána látom rajta, ahogy végiggondolja, majd arca átvált egy enyhe torzba. Női biztonsági őrt bizony nem ismerek. Sőt, fogalmam sincs róla, hogy léteznek-e, de ha igen, akkor le a kalappal előttük. Viszont ez az én helyzetemen nem segít, ugyanis Miles arca elárulja, hogy tudja. Érti a helyzetet.
- Oh - szalad ki a levegő a tüdejéből. - Ő férfi, igaz?
- Ugyan már - nevetek fel. - Anyám hogyan lehetne férfi?
Ezzel teljesen összezavarom szegény Milest és a zavar az arcán mindent megér.
- Tessék?
- Két apukám van, Miles. Ezért kérdezgettünk a melegekkel kapcsolatban.
- Oh - szalad ki ismét a levegő tüdejéből, majd szusszant egyet és ezzel a szusszantással minden szeplője kiugrik vörös arcára. - Én most akkor elsüllyedek szégyenemben, jó?
- Igazából nem akartam elmondani, csak kicsúszott a számon, hogy biztonsági őr és tudtam, hogy azonnal érteni fogod...
- Vannak női biztonsági őrök is attól még.
- Komolyan?
- Persze, elég sokan, Daisy.
- Ezzel most megleptél.
- De még te engem mennyire. Szóval... Várjunk - elgondolkodik, mint aki a világmindenséget próbálná éppen megfejteni. - Kettő apukád van...? - bólintok készséges mosollyal. - Tehát, hogyan lettél..? Örökbe fogadtak?
- Ugh - most én szusszantok egyet, de mielőtt elkezdeném magyarázni a témát, ami engem meg kéne, hogy hasson, de nem teszi, Miles megszólal.
- Tudod, most össze vagyok zavarodva.
- Igen, tudom. Biztos azt képzelted el, hogy anyu meg apu van nálam, mint a normális embereknél.
- Nem ezért - rázza meg loknijait. - A Tatád karján láttam egy tetkót egy fiatal nőről, aki eléggé hasonlított rád. És azt hittem, hogy ő az anyukád...
- Hm - mély levegőt veszek. Talán egy kicsit mégis meghat. Átérzem Tata fájdalmát. - Miles, amit most elmondok nem egy titok, de valami olyasmi, amiről nem igazán teszünk említést a családban és nem szeretném, ha bárki is megtudná tőled, rendben? - azonnal megértően bólint és elsőre figyelembe se sikerül vennem, ahogy keze az asztalon megértően az enyémre siklik. - Tata igazából nem a Tatám és soha, de soha nem mondjuk ki előtte, hogy valójában kicsodám. Én a Tatámként szeretem őt, ahogyan az apáimat is ugyanúgy szeretem, ahogy minden más ember a szüleit. Ezt meg kell értened.
- Daisy - arckifejezéséből megítélve ő is csak most veszi észre, hogy keze az enyémen van, de ez nem veszi rá semmilyen változtatásra. - Megértelek és köszönöm, hogy elmondod. És sajnálom, hogy így reagáltam a melegekre...
- Ha hazudtál volna, már nem beszélnénk. De ha megismernéd őket, róluk nem lenne olyan véleményed, mint más meleg párokról. Még csak egymáshoz sem érnének előtted, érted... És nem, nem öltöznek tapadós farmerba és... - felnevetek, ahogy eszembe jut, hogy bizony ő is így öltözik. - Na, nem öltöznek melegesen.
- Szóval én melegesen öltözök?
- Nem ez a lényeg, Styles.
- Ha Stylesnek hívsz, akkor komolyabb vagy, mint általában?
És ezzel be is fejezzük a viccelődést.
- A nő akit láttál Tata karján az Christine. Ő Tata fiatalabb és egyetlen testvére. Nyolc év korkülönbség van köztük. Christine nagyon független nő volt mindig is, így egészen negyven éves korában fogadott el maga mellé egy férjet. Mondjuk, úgy hogy eltűrte... És, akkor jöttem én. Megfogantam. Egészen véletlenül, mármint biztosan nem véletlenül - nevetem el a dolgot. - De érted, nem voltam tervben. Christine ennek nem örült és fogta magát, elvált a férfitól, akit később csak egy pöcsfejként emlegetett. Aztán meg annyira megszeretett még a pocakjában voltam, hogy a terhesség végére alig várta, hogy gyereke születhessen és végre ő is anya lehessen.
Ez után az egész kávémat megiszom, hogy legyen erőm befejezni. A telefonom órája szerint olyan tíz percem lehet fecsegésre.
- Ezt nem is tudom hogyan... - nyelek egyet. Miles tekintete megértő, barátságos és, ami a legfontosabb: biztató. - Christine, vagyis az anyám, ezt olyan furcsa kimondani... Mindenképp természetes szülést akart, annak ellenére, hogy közölték vele, hogy megtörténhet az is, hogy ezzel nem csak a saját, hanem az én életemet teszi kockára. Bár ez a kockázat nem volt akkora, hogy ne anyám döntsön róla - itt már látom az arcán, hogy tudja mi következik, így könnyebb kimondanom. - Ő ebbe belement, mert azt mondta, érzi, hogy nekem semmi bajom sem lehet. És nem is lett, teljesen egészségesen világra hozott. Csakhogy, ő sosem pillanthatott meg engem... Tatának erről vannak sztorijai, de ezek olyanok, amiket én sem akarok hallani, Miles. Egyszerűen agyvérzést kapott, ahogy megszült és ebbe belehalt.
Miles szó nélkül marad.
- Tudom, hogy ez egyszerre sok - mondom. - De ezután jön a többi... A dédszüleim közül már senki sem élt, amikor világra jöttem, így Tatának ítéltek, hogy fogadjon otthonába. De Tata, akkor nem az a Tata volt, aki most. Ivott egy éven keresztül, amíg fel nem dolgozta, ami történt a testvérével. Tudom, hogy ezt ki nem néznéd belőle, de így történt. Ő maga mondta el. És ekkor szerezte a tetkóját is - szomorúan elmosolyodom az asztalra könyökölve. - Én csak pár napot töltöttem vele, utána Lucas, Tata fia, befogadott, aki akkor alig volt huszonhárom és épp túl volt egy nem éppen törvényes házasságkötésen Daviddal. Tatát sosem kapták rajta a gyámhatóságból, hogy ivott volna. De még az egy év le sem telt, Lucas megesküdött törvényesen is szerelmével és Tata a gondviselést, miután a gyámhatóság felmérte a helyzetet, rábízhatta a fiára. Onnantól ők a szüleim és Christopher a Tatám. Soha, de soha, nem hívtam vagy gondoltam a nagybátyámnak. Mi így vagyunk család, ahogy vagyunk.
Nem sírok, hanem mosolygok. Jóformán csak akkor sírtam a családom miatt, amikor még általánosban szekáltak, mert két apukám. De az már régen volt.
- És Miles erről kevés ember tud, például Leónak sosem meséltem el így.
Milest az egész megbabonázza. Percekbe telik, mire egyáltalán szóhoz jutna. De ez helyett felpattan és amilyen széllel jön, meglepően gyengéden ölel meg. Visszaölelem, de mindez nem tart sokáig. Utána, kis pírral az arcán, szemembe néz.
- Tudom, hogy ez nem sokat segít, de sajnálom Daisy, akármin is kellett keresztülmenned ez miatt. És nagyon hálás vagyok mindenkinek a családodból, hogy egy ilyen... Gyönyörű személyt faragtak belőled.
- Köszönöm, Miles. Ez kedves tőled - felelem, amint visszaül helyére. - Viszont, nekünk ez a családban tényleg nem nagy dolog. Legfeljebb akkor gondolkodunk el rajta, ha elmondjuk valakinek. Mint most például én neked és igen, nagyon furcsa belegondolni, hogy az apám ott van valahol az anyám meg... Hát igen. De mindez nem számít. A családommal vagyok és szerencsésnek tartom magam ezért.
- Daisy én... Nem is tudom, hogy mit mondjak.
- Csak akartam, hogy tudj minderről, de nem hiszem hogy valaha is ismét meg fogom említeni.
Ekkor érti meg, hogy mi erről tényleg nem beszelünk. Amit pedig én megértek az a szavaim mögött rejlő üzenet. Többet nem említem meg neki, amikor beszélgetünk. Ami azt jelenti, hogy egy jó ideig még szeretnék vele beszélgetni.
