❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjem el ismét. Amikor Kath ránk tört még könnyektől alig száraz szemekkel ültem azon a bárszéken és tudtam, hogy mit kéne mondanom és hogyan...
- A mai újságokat már elvitték?
Daisy szemöldök ráncolva fogadja kérdésem, ugyanis épp a legrosszabbra volt felkészülve és nem pedig egy kérdésre, amire válaszolnia kell majd.
- Igen, még szinte délben. Sokat ért kihozni... Nem, mintha annyi vendég lett volna. Na, majd holnap.
- Holnap is... Te dolgozol?
- Nem. Holnap Maddie fog bent lenni. Általában hárman dolgozunk váltakozva és egy rakás cukrászpalánta, csak mára Tatával mindenkit hazaengedtünk és mi sütöttünk még délelőtt - jól esik hallgatni, ahogy ilyen pozitív és számára fontos dolgokról beszél. Olyan gyönyörű közben. - De... Miért kérdezed az újságot?
- Olvastad? - lehervad mindkettőnk mosolya. - Olvastad azt az autóbalesetet, amiben tegnap egy harmincéves nő meghalt?
- Nem, nem olvastam - feleli egy fejrázás kíséretében. Így már nem vagyok olyan magabiztos a magyarázataimmal. Sőt, fogalmam sincs milyen irányból közelítsem meg a dolgot. - Csak nyugodtan...
Mély levegőt veszek.
- Akkor inkább elmondom - még egy nagyon mély levegőt veszek, majd szaggatottan fújom ki. - Azt a harmincéves nőt az autóbalesetben Jannek hívták és a nővérem volt - a végére elcsuklik hangom és nem is vagyok benne biztos, hogy Daisy érti a mondanivalómat. Hirtelen magához ránt, megölel és több se kell könnyeim azonnal tengerként indulnak fehér pólójára. De ez nem tart sokáig, ugyanis gyorsan összeszedem magam. Nem helyénvaló ennyit sírnom.
Daisy végigsimít hátamon, majd mélyen szemembe néz.
- Nagyon sajnálom, Miles. Kérlek, fogadd részvétem.
Megköszönöm neki, de ugyanakkor látom rajta, hogy még alig fogta fel, amit az imént mondtam és, hogy csak percek múlva fog elgondolkodni azon, amit Kath érkezése előtt mondtam az anyámmal kapcsolatban.
Ez majdnem öt percbe telik.
- Na, várjunk csak! Az anyud, akkor... Miles! Annyira sajnálom! - hozzám bújik. - Mit tervezel csinálni?
- A temetést és mindent apánk akar rendezni anyámmal, de valószínűleg előbb egy nagy vita lesz belőle, hogy miért van megint új pasija és ezzel, milyen példát mutat... - eszembe jut, hogy már nem mondhatom azt, hogy nekünk és szíven üt. Hiányzik. - Én és Jane nem annyira tartottuk már a kapcsolatot... Azért viselem ilyen "jól" - rajzolok idézőjeleket ujjaimmal. - Tizenhét éves koromig éltem velük, vagyis állandó költözésben az új apuhoz. Utána elmentem egyetemre. És utána évekig anyával nem beszéltem, mert összevesztünk, mielőtt elmentem volna.
- És a nővéreddel?
- Vele egyre ritkábban, de miután másodévesként otthagytam az egyetemet, egy hónapig itt laktam nála. Utána visszamentem New Yorkba és azóta is ott lakom.
- Mikor...
- Három hónapja nem találkoztunk és legutóbb egy hónapja beszéltünk videóchatten. Azzal viccelődött, hogy lefényképezi a fogmosós fejemet, de azt mondtam neki meg ne merje tenni. Még arról se maradt így képem. Akkora egy idióta voltam... Amikor együtt voltunk, olyan szép volt minden. Amikor meg elváltunk...
Halkan beszélgetünk talán egy órát is. Janeről mesélek neki ő pedig néha Leóról és annak rossz barátairól. Csak apróságokat hozunk fel, apró emlékeket. Nekem szépeket és fájdalmasakat, neki csúnyákat és fájdalmasakat. Amikor elrejtettem Jane új fülbevalóját, de soha sem lett meg. Amikor Jane kilyukasztotta az első kocsim gumiját. Amikor az első hörcsögünket macskaeledellel etettük és anya nagyon kiakadt, amikor az elpusztult ismeretlen okokból kifolyólag.
Utána csak ülünk vagy tíz percig, egy újabb forrócsoki felett várjuk a hókotró ismétlődő rutinját, amikor előtte meglátjuk elhaladni az utcán ünneplők egy zömét, amint Leaves főterére tartanak.
Egyszerre fordulunk egymás fele. Lábaink összeérnek. Daisy mosolya forrócsokitól színes felső ajka felett. Vajon észreveszi? Esetleg letöröljem? Az flörtölésnek számít? Fenébe már ezzel.
- Nincs kedved a főtérre menni? - ajánlom fel, mire Daisy szeme felcsillan, majd hirtelen kialszik a fény belőle egy pillanatra. - Mi a gond? Ők is... Ott vannak?
Daisy a fejét rázza.
- Nem, csak ez olyan furcsa. Újévet fogok várni? Jesszusom egyáltalán, hogy nézhetek ki, reggel óta...
- Gyönyörűen nézel ki - közben jobb kezemmel letörlöm a csokifoltot arcáról. Válaszul egy félénk mosolyt kapok. - Van még két órád, annyi elég, hogy elkészülj, ugye?
- Húsz perc is! Vagyis - ugrik fel örömében, majd hatalmas mosollyal visszafordul - Harminc lesz belőle! - ismét elindul a konyha fele, majd visszafordul. - Nincs kedved elmosogatni a poharakat?
- És neked órabért fizetni?
- Ha elmosogattál feljöhetsz! Az nem elég?
- Attól függ mi vár rám fent...
- Szereted a macskákat?
A lehető leggyorsabban mostam el azt a két poharat.
