❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ezen alkalommal Leó furcsa. Nem túl agresszív, nem túl uralkodó. De ha azt mondanám gyengéd, de akkor hazudnék. Mintha kivételesen gondolkodna is valamin. Gyorsan végez. Gyorsan öltözik fel. Én még csak az alsóneműmnél tartok. Arcomon pár könny maradványa szárítkozik, de tudom, hogy majd egyszer valami teljesen felitassa őket. Egyszer majd vége lesz. Én akartam mindezt. Ez az én hibám. Én fogadtam el az ajánlatot, hogyha ebbe belemegyek, akkor nem meséli el többet másoknak a kínos gimnáziumi történetemet. Annyiban bevált, hogy kevesebb embernek mesélte el. Sőt, egyre többször akarta és én már nem láttam hónapokkal később a kiutat. Majdnem minden harmadik éjszaka járt a cukrászda feletti lakásomban... Amint felöltözik nem érdekeli, hogy rajtam még csak a farmerom van, leül az ágyszélére, kusza hajába túr és látom rajta, hogy valami fontosat fog mondani. - Day, kérlek ülj le, szeretnék veled beszélni! - ha kettesben vagyunk, mindig ilyen kedves. Ezzel vett meg újra és újra. Leülök az ágy szélére és kíváncsi szemekkel figyelem őt, mint egy kiskutya, akit nemrég fogadtak be az utcáról és mint, aki fél, hogy nemsokára vissza is küldik. Pedig a saját lakásomban vagyok. - Kathről van szó. - Oh. - Igen. Én... - ujjait tördeli, nekem pedig ezernyi gondolat megfordul a fejemben, de mind ugyanott kötött ki: Vajon tud rólunk? - Szeretném megkérdi a kezét, Day. Nagyon szeretem őt... De, ha igen mond, az azt jelenti, hogy mi többet így...- mutat az alattunk lévő ágyra. - Nem találkozhatunk. Rendben? Életemben nem hallottam még ennyire pozitív hírt. Nem kell többet vele lefeküdnöm?
Nem is tudtam addig a pillanatig még ki nem mondta, hogy mennyire vágytam erre egy ideje. Hogy végre vége legyen. De ez a boldogság nem tartott sokáig, ugyanis felfogom, hogy eljegyzi Kathet. A kiállhatatlan "legjobb barátnőmet", aki akármilyen is, de Leótól jobbat érdemel.
Leótól bármi jobb.
- Igen, rendben - felelem halkan. - Ez pedig azt jelenti, hogy köztünk vége. Én már egy ideje véget akartam ennek vetni... Nekem úgy tűnik, hogy nem. Úgy tűnik, mintha egy újabb hazugsággal próbálna beetetni, de inkább hallgatok. - Ne haragudj, Day. Te meg ne hazudj.
- Mintha ott sem lettem volna... De, ami furcsa, hogy a következő pár hétben már alig alázott meg mások előtt. Sőt, azóta fel sem hozta azt az esetet. De attól még...
- Ugyanúgy utálod? - egészít ki Miles. Fel sem tudom fogni, mit gondolhat rólam ezek után. Hirtelen pánik fog el és felemelve fejem válláról.
Zsibbadt nyakkal magyarázkodásba kezdek.
- Én egészen lemondtam magamról, amikor ez kezdődött és ők elvették az önbizalmam, vagyis én hagytam nekik, de másképp soha nem mennék bele ilyenbe és nem is vagyok ilyen és nem akarom, hogy csakis ez miatt rosszat...
- Daisy! Én tényleg sajnálok mindent, amin keresztül kellett menned. Nem ezt érdemelted és szerintem már te is tudod. Örülök, hogy vége, de... Nem kell nekem magyarázkodnod! Megértem mi történt, rendben? - válaszul csak megszeppenve bólintok. Olyan furcsa, hogy csak pár órája ismerem, de már is ennyire bízom benne. - Most már idd meg a forrócsokidat, mert kihűl!
Figyel arra, amire én nem. A forrócsokim. Imádom a forró csokit. Szinte egyszerre iszom meg az egészet, amivel rögtön tele is vagyok. Pont úgy, ahogyan az egérkék is a könnyeimmel. Úgy érzem, nem kell már nekik több.
- Daisy - Miles most először ejti ki aggodalmasan nevemet - Nem szeretnél... feljelentést tenni? Távoltartási végzést kérni? Nem félsz, hogy...
Nem tudja befejezni. Nincs rá szíve.
- Nem fog. Leó ilyen. És én el akarom őket kerülni mostantól... Fel akarom találni magam nélkülük!
Egy időre csend lesz. Komolyan gondolom, amit mondok és játszom a boldog gondolattal. A sírás mindig ezt teszi velem. Túl boldognak érzem magam utána.
- És... A többi srác? Ők, milyenek?
- Ők csak kinevettek és annyi. Néha beszóltak és annyi...
- És neked csak Leóval...
- Csak Leóval feküdtem le? - Miles ide-oda rázta loknijait. Milyen furcsa, hogy szinte egyforma a hajunk. - Hát akkor, mire gondolsz?
- Csak Leóval voltál kapcsolatban eddig?
Lehajtom fejem. Pár év múlva harminc leszek. Már vagy gyerekes anyának, második gyerekkel való várandósnak vagy karrierépítő feministának kellene lennem. Én pedig ugyanott dolgozom gimi óta és ugyanazokat az embereket szolgálom ki szinte nap mint nap. És én ezt szeretem, de manapság nem azt értékelik az emberek, hogy mit szeretünk. Az is számít, hogy mikorra van komoly kapcsolatunk vagy mikorra jegyzünk el valakit, ahogyan Leó fogja ma a "legjobb barátnőmet" már, ha az nem hisztizik be rajtam annyira, hogy ez elmarad.
Miles látja szememben a csalódottságot.
- Arra gondolsz, hogy még sosem vártam arra, mint egy kisgyerek, hogy lássak valakit? Arra, gondolsz, hogy még sosem remegtem bele valaki érintésébe? Hogy sosem kívántam valakit, de úgy nagyon? Hogy még nem voltam igazán szerelmes? Hogy még nem volt valaki, akinek odafigyelhettem volna minden kis apróságára? - Nincs szívem folytatni, amikor látom, hogy Miles nagyot nyel. - Nem. Még sohasem. Pedig tudom, hogy már minimum az első férjemmel kéne egy váláson átmennem, vagy a második gyereket várnom tőle, vagy egy másik palitól. Már nem is tudom milyen a mai trend.
- Daisy - meleg tenyerét ismét vállamra helyezi. - Soha nincs olyan, hogy túl későn vagy túl korán. Nincs olyan, hogy valamihez túl fiatal vagy és valamihez túl öreg vagy. Ahhoz, amit szeretsz, pont úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. És van egy olyan érzésem, hogy ez a cukrászda az, amit igazán szeretsz, igaz?
Hevesen bólogatok válaszul. Olyan jól esik az őszintesége és a törődése, hogy az leírhatatlan. A legkevesebb, amit tudok neki adni az az utolsó kék süti és mellé egy zöld, amit mosolyogva majszol. Közben én elmosom a két poharat és kibámulok a kinti világba. Hatalmas pelyhekben fehérlik a hó és a hókotró majdnem minden tíz percben végigszáguld az utcán. Elgondolkodom, mit csinálhatnék ma este. Elvégre is Szilveszter van. Vajon Milesnek van programja?
Miután elfogyasztja a süteményeket és agyondicséri őket, nem hagyja, hogy én mossam el a tányért, hanem szinte kikapja kezemből a szivacsot és máris munkába lát.
- Ez a Szilveszteri programod? Mosogatás? - próbálom felvetni a témát a szerintem lehető nem legfeltűnőbb módon.
- Szóval te is ezen gondolkodtál az előbb? - pillant hátra válla felett. Bólintok. Kár volna tagadni. - Nos, nekem nem volt semmilyen tervem. Igazából... Egy kocsmába indultam, de útközben úgy éreztem rám férne valami édes is és itt kötöttem ki. És... Még idén el akarom mondani, amit Kath megérkezése előtt akartam.
