Az élet csupa meglepetés

18. rész 《Meglepett》

Nem mond semmit és meg sem szólal. Én sem tudom, hogy mit mondhatnék. De ez a csend egyszerűen megőrjít.

~~~

- Köszönöm. - köszöni meg a fuvart és kiszáll. Én is kiszállok. - Mit csinálsz? - kérdezi, mikor bezárom az autót.

- Segítek rendbe rakni a kezedet.

- De nem ke...

- De igenis kell. - erre nem szól semmit. Az ajtónál a bal kezével próbálkozik a jobb zsebéből kivenni a kulcsot, de nem sok sikerrel. - Várj, segítek. - legutóbb mikor itt jártam, akkor is én vettem ki a zsebéből a kulcsot. Az emlék megmosolyogtatott.

Az ajtó küszöbében megint megbotlok.

- Deja vu. - mondja Isaac, amikor elkap.

- Nagyon magasan van ez a küszöb.

- Szia Isaac... Oh látom nem egyedül vagy. - jön ide mellénk az anyja. Amy. - Amelia igaz? - kérdezi a nő.

- Igen. - mondom.

- Már megint verekedtél? - néz rá a fia öklére. Bólint. - Isaac ez így nem mehet tovább...

- Nem lehetne, hogy ezt később beszéljük meg? - szakítja félbe az anyját és felém biccent.

- Rendben. - mondja és visszaindul a konyhába.

- Örültem a találkozásnak Amelia.

- Szintúgy. - Isaac kézen fog és felvezet a szobájába. Ő leül az ágyra. - Hol vannak a kötszerek? - kérdezem.

- Ráér.

- Nem, nem ér rá. Még mindig csurog a kezedből a vér.

- Idehozom. Ülj le. - mondja. Feláll és kimegy a helységből. Én az ágy végébe ülök és körül nézek a szobába. Van egy csomó érme és kupája kosárlabdából. Az ablaka alatt egy kipárnázott pad van. Minden olvasónak a kedvenc helye. Legalábbis az én kedvencem az biztos. Egy íróasztal egy laptoppal a tetején. Szépen be van rendezve az egész.

- Kibámészkodtad magadat? - az ajtó felé nézek, ahol ott áll géz lapokkal és a fertőtlenítő géllel.

- Gyere, hagyj csináljam meg a kezedet. - mondom neki. Odaadja a dolgokat és lefekszik az ágyra. Én mellé ülök és egy adag krémet nyomok a gézre.

- Várj. - szólal meg, mielőtt rátehettem volna a fertőtlenítőt.

- Miaz? - felül és megfogva a derekamat magára von, lovagló ülésbe.

- Így kényelmesebb. - mondja kaján vigyorral.

- Ez most csípni fog. - figyelmeztetem, de meg sem rezzen. - Nem fáj? - kérdezem.

- Nem, már megszoktam.

- Hogy lehet az ilyet megszokni?

- Ha az ember valamit rendszeresen csinál, akkor az már szokás. Én pedig újra és újra felszakítom a sebeket.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy szokásoddá vált szétverni az emberek? - kérdezem.

- Miért te még nem vertél meg senkit? - kérdez vissza.

- Mi? Én? Úgy ismersz?

- Pedig megnéznélek, ahogy verekedsz. - mondja.

- Ahhoz nagyon, de nagyon ki kell akasztani engem, hogy bárkit is megüssek.

- Ezzel azt mondod, hogy nekem már sikerült?

- Mi?

- Mikor összevesztünk. Akkor megpofoztál.