22. rész《Hárompontos》

9.5K 370 99
                                    

~~~

Amelia

Isaac-et előre beengedem a szobámba, én csak utána megyek be.

- Ígértél valamit. - mondja.

- Mit? - kérdezem tőle.

- Hogy befejezzük, amit abbahagytunk. - mondja és közelebb sétál.

- Igen, de jelenleg még mindig attól félek, hogy apám feljön.

- Szerintem, elértem a hatást, hogy ne jöjjön fel. - mondja, de a szeme megakad a számon. - Én csöndbe leszek. - teszi hozzá és elvigyorodik.

- De ha benyit... - nem tudom befejezni, mert közelebb lép.

- Akkor végem. Tudom, tudom. - és felemeli az államat. A kezemet a mellkasára teszem. Az ő keze a derekamra csúszik, majd a pólóm alá. Igyekszem a számba harapni, mert úgy érzem, hogyha nem teszem sikoltozni fogok. Hallom az ereiben lüktető vért, amikor megcsókol. Megadóan sóhajtok egyet, mikor a nyelve rögtön támadásba lendül. A mellkásáról elveszem a kezemet, de csak ezért, hogy megfogjam az arcát. Az arc vonalán lassan végig húzom az ujjamat. A testével szorosan az ajtóhoz nyom. Majd felkap az ölébe.

- Kifogjuk törni az ajtót. - mondom neki.

- Jelenleg az sem számít. - mondja és lehúzza rólam a pólót. Én is segítek kikerülni az ő pólójából.

- Isaac... Figyelj... Én még nem állok készen arra...

- Rendben.

- Nem baj? - kérdezem két csók között.

- Dehogy baj. Amikor és ahol szeretnéd. Bármikor állok rendelkezésedre. - mondja és áttér a nyakamra. Finoman csókolgatja először az állam alatt, majd a nyakam külső részét. Háttal megindul az ágyfelé, mire mindketten ráhuppanunk. - Így alszunk? -mutat a melltartómra. Mellé fekszem, ő pedig felém könyököl.

- Fáradt vagyok. - mondom neki.

- Én egy szóval sem mondtam, hogy baj. - mondja és felhúzza a szemöldökét. Én a mellkasára fekszem, a kezével simogatja a hátamat. Én körkörös mozdulatokat írok le a madaras tetoválásain.

- Isaac... - felpillantok rá.

- Igen?

- Miért piszkáltál? Úgy... mindig? - kérdezem. Mindig is érdekelt a miértje.

- Fogalmam sincs. Tényleg. Nem szóltál vissza, míg a barátnőd mindig. Nem is egyszer. - felröhög.

- És mi van most? Miért gondoltad meg magad?

- Szerinted döntés kérdése, hogy kibe zúg bele az ember? Segítek, nem.

- A barátságunk elején. Tényleg a barátom akartál lenni?

- Igen, de ez megváltozott. Egyik napról a másikra változtak a dolgok. Mikor megnevetettelek azt akartam, hogy még többet nevess. Aztán... Jött az az este. Igazából délután. Mikor meséltem apámról. És nem, nem azért volt, mert részeg voltam. Éreztem, hogy benned megbízhatok. Akkor láttam meg a fényt az alagút végén. Téged.

- Én akkor bíztam meg először benned, mikor felálltam a guruló izédre.

- A guruló izémre? Azaz a gördeszkára? - bólintok. - Halálmasina, guruló izé. Tetszik.

- Mindig is rendező szerettél volna lenni? - folytatom a kérdezősködést.

- Nem. Kicsinek Pókember. - mondja mire felröhögök. - Te? Mit kezdesz magaddal?

Az élet csupa meglepetésWhere stories live. Discover now