|Háborgó Szerelem|

Második

Szeptember, (Anglia, Cambridge)

Íme a Harvard Egyetem! Az elit egyetemek legjobbja! Az a hely, amiről a legtöbb hallgató csak álmodni mer. Ez egy amerikai magánegyetem, ami Cambridge részén található. A mai adatok szerint 36012 fő, lehet büszke hallgatója az elit egyetemnek, amit szinte az egész világ ismer. Híresebb amerikai filmekben sokan láthatták már a piros címerét és a jellegzetes barna, illetve vörös épületét. Az egész egyetem egy nagyobb zöld övezetet ölel körbe. Fő épülete egy templom boltozatához hasonlítható. Sok kopár fa és nagyobb park számos lehetőséget nyújt a hallgatók számára. Sokan itt szoktak tanulni, esszére készülnek fel. 2020 évében a felvételi arány 5%-ra csökkent, ami valóban azt jelenti, hogy a jelentkezők negyedét sem vették fel a magánegyetemre. Én viccből jelentkeztem a Harvard Egyetemre, hiszen biztos voltam abban, hogy elutasítást kapok. Aztán megtörtént a lehetetlen: ösztöndíjat kaptam, ami egyenlő volt azzal, hogy az elit, magánegyetem számomra kinyitotta kapuit. A költözés nem is volt kérdés! Ötven kilométerre laktunk, ezért hosszú gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy lakóhelyet váltunk. És így kerültem Cambridge azon negyedébe, ahol a híres egyetem, és az új lakás is várt rám. A Szeptember számomra gyomorgörccsel és sok stresszel járt. Az első tanítási napon a szüleim tettek ki az egyetem előtt. Mindenki jól jegyezze meg: az első benyomás rányomja bélyegét az egész szemeszterre, ezért soha ne engedjétek, hogy anyu és apu tegyen ki az egyetem előtt! Látjátok azt a piros arcú, barna hajú lányt, akit az anyukája és apukája a többi hallgató szeme láttára puszilgat? Látjátok, hogy vörös arca egyenlő volt a pipacs színével? Én lennék az a lány. A szüleim azt hiszik, hogy még mindig tizenhét éves vagyok, ezért megpróbálnak minél több időt tölteni velem. Nem is tudom, hogy fogalmazhatnék! Én pontosan olyan vagyok, mint Hardin, Tessa-ja. Aki látta a Miután című filmet, az pontosan tudja, hogy miről is beszélek. - Nagyon vigyázz magadra az első napodon! - anya megsimogatta az összefont hajamat, ezért kicsit zavartan sütöttem le a szemem. Hol vagyunk?! Általános iskola, első osztály?

- Anyu! Megbeszéltük, hogy ezt nem fogod csinálni - óvatosan eltoltam a kezét és próbáltam mosolyogni, de a közelben mindenki rajtam nevetett. - És apa! - fordultam az édesapám felé, aki egy fényképezőgépet tartott felém. - Tedd el azt a gépet! - tudtam, hogy fényképezni szeretne, ezért gyorsan a lencsére szorítottam a tenyeremet. - Ilyen nincs! Megbeszéltük, hogy a sarkon fogtok kitenni!

- Én ilyenre nem emlékszem, Claire - apa levette a nyakában lógó fényképezőgépet, majd egy gomb segítségével hiper gyorsan keresgélt a képek között. - Nézd, milyen jó kép lett! - figyelmeztetni akartam, hogy ne mutassa meg a rólam készült képet, de elkéstem. A valóság ebben a pillanatban talált rám. A fénykép nem csak elmosódott, de a rajta szereplő barna hajú lány arca vörös volt. - Nézd, szívem - miközben megmutatta anyának, addig én a hátamra dobtam a fekete táskámat, a szemüvegemet pedig megigazítottam. Szemüveg nélkül sajnos nem látok, ezért kimondottan az arcom formájához passzoló keretben úgy nézek ki, mint egy szentjánosbogár, de anyám szerint nagyon "szexi." Ezután inkább nem erőltettem tovább a dolgot, és továbbra is hordtam a szemüveget. Furcsa, hogy a szülők véleménye óriási nagy hatással tud lenni az életünkre. Néha azt gondoljuk, hogy milyen idegesítőek és legszívesebben eltünnénk pár napra, hogy nyugodtság vegyen körbe minket. Aztán mindig rájövünk arra, hogy a szüleink véleménye az egyetlen, ami mindig is érdekelni fog minket. Anya szerint gyönyörű vagyok. Apa szerint, még kislány vagyok. A véleményük nem érdekel, de vannak olyan napok, amikor magam is bevallom, hogy "gyönyörű vagyok", és vannak az életben olyan dolgok, amihez még "kislány" vagyok. És a kurva életbe! Mennyire igazuk van!