Az élet legszebb éveit az egyetem ajándékozza. De mi történik akkor, ha képbe kerül az ördög és betemeti magát a szívedbe?
Daxton Blake maga az ördög. Aki csak ismeri, tudja, hogy bölcsebb döntés távolságot tartani tőle. Mert Daxton olyan, mint egy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A másnap reggel nyugodtan indult. Már nem is tudom, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy magamtól ébredtem. Úgy, hogy senki nem vert meg, senki nem húzott a lábamra és nem öntött nyakon egy vödör hideg vízzel. Hosszú percekig figyeltem a plafont és gondolkoztam. Biztos tudjátok, hogy min! Claire körül járt a fejem. Ki máson járna, igaz? Nagyon hiányzott. Szívem szerint hozzá futnék, elmondanám, hogy újra a városba vagyok és minden vétkemért bocsánatot kérnék. De ti is tudjátok, hogy nem tehetem. Nem a büszkeségem, nem is az eszem miatt, hanem mert veszélyben van az életem. Egy olyan ember tart szemmel, akit még nem láttam, akit még nem ismerek. Kiszámíthatatlan, hogy mikor lép a szemem elé, vagy mikor akar újra megverni valamelyik kutyájával. Most már értitek, hogy miért kell távol tartanom magam tőle? Nem csak az iránta érzett szerelem miatt, hanem a biztonsága miatt is. És a dolgok is változtak. Nem tudom, hogy ti észrevettétek e, de pocok sokkal kedvesebb velem. Alapjáraton bírom az öreget, a találkozásunk első pillanatában tudtam, hogy valamiben hasonlítunk, de most minden más. Kedves. Együttérző és törődő. Talán azért van, mert a szíve mélyén félt engem? Ha nem emiatt, akkor mi lehet az oka? - Reggelit hoztál nekem? - pocok szemébe pillantottam, miközben az ágy szélén ültem és kíváncsian átvettem a dobozt. Nem számítottam erre, ezért nagyokat pislogva figyeltem a tükörtojást és a bacont. - Valami megváltozott amióta elmentem - szúrtam a villára egy bacon darabot. - Szeretném tudni, hogy mi! - pocok megállás nélkül nézett rám, szakállát néha megigazította, kalapját pedig megemelte.
- Khm, khm - torkát köszörülve felállt, majd az ablak elé lépett. - Nem változott semmi, kölyök! - kijelentése nem volt meggyőző, de most úgy döntöttem, hogy nem fogom tovább faggatni. Akkor is éreztem, hogy valami más. - Azért jöttem, hogy elvigyelek az edzőterembe. És szeretném megköszönni azt is, hogy kifestetted! Sokkal jobb lett - fél szemmel végig nézett rám, majd megköszörülte a torkát. - Apád büszke lenne rád!
- Én inkább örülök, hogy apám nem lát így - kezemet széttártam, és amikor a szemöldökét ráncolta, folytattam. - Egyik apa sem szeretné így látni a gyerekét. Az enyém egyébként is meghalt. Így legalább nem látom az arcát - az ég felé mutattam, majd összecsuktam az üres dobozt.
- Őőő, emlékszel még rá? - kérdése hirtelen ért, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Nem számítottam erre a kérdésre, hiszen eféle témákat mindig kerültünk, vagy nem kerültek szóba. Elgondolkodtam a kérdésen, majd megfontoltan válaszoltam. - Az édesapádra!
- Csak annyira, hogy jó ember volt - kezemen meg támaszkodtam és oldalra pillantva felvontam a szemöldökömet. - Azt hiszem tőle örököltem a...
- A személyiségedet - bólintott alig láthatóan. Előre hajoltam, hiszen nekem itt valami nem stimmelt. Mélyen a szemébe pillantottam, végignéztem rajta, majd felálltam.
- Ismerted? - kérdeztem kíváncsian. - Belőled bármit kinézek - alig tudtam befejezni, hiszen orrát piszkálva a fejét rázta, majd megfordult. - Akkor összeszedem a cuccom, és indulhatunk!
