Az élet legszebb éveit az egyetem ajándékozza. De mi történik akkor, ha képbe kerül az ördög és betemeti magát a szívedbe?
Daxton Blake maga az ördög. Aki csak ismeri, tudja, hogy bölcsebb döntés távolságot tartani tőle. Mert Daxton olyan, mint egy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az életben vannak olyan bizonyos és meghatározó pillanatok, amikor lépni kell. A bizonytalanság felülkerekedett rajtam, de tudtam, hogy nem maradhatok itt. Mindent el akartam követni annak érdekében, hogy a tervem végéhez érjek. Volt a fejemben egy terv. Bár éreztem, hogy akár el is bukhatok. Abban viszont biztos voltam, hogy nem voltam kutya, aki másnak dolgozik. Megfigyeltem, hogy az őrök fél óránként cserélődtek, és fél óránként sétáltak át a központi folyosó másik oldalához. Egyszerű dolgom volt, ezért a rács szélénél vártam. Itt egy őr, a másik oldalt a társa. Ki kellett iktatni őket. - Mit csinálsz? - Dimitri mellém sétált, hajtotta őt a kíváncsiság. Nem számított, hogy mit válaszolok, a terv fontossága annál jobban érdekelt. - Ki akarod iktatni őket?
- Egyedül az őröknek van kulcsa az ajtóhoz, ami kivisz innen! Ha ott telefonközelben kerülök, akkor talán felhívhatom a rendőrséget - visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogy felénk sétál az egyik őr. Szerencsém volt, a kispályás pont telefonozott. El kellett kapnom! Felém sétált, zöld kabátja szinte súrolta a rácsok szélét. Azt hiszem, hogy Tiktok videó teljesen elrabolta a figyelmét, és azt hiszem, hogy ez volt a veszte. Kabátjánál fogva megragadtam, Dimitri a szájára szorította a kezét. Esélye nem volt menekülni, amikor oldalra fordítottam a nyakát és kitörtem neki. A fickó rongybabaként zuhant a padlóra, a kulcsokat pedig pont elértem. Szerencsém volt. Tudtam, hogy csak másodperceim vannak, ezért remegő kezekkel nyitottam ki a cella vas ajtaját.
- Most hova a francba mész? - Dimitri megragadta a vállam, majd erős mozdulattal maga felé fordított. - Ha valami rosszul sül el, nem nézem végig a halálodat - szemében láttam, hogy komolyan beszél, hiszen remegő hangja is arról árulkodott, hogy fél. Én próbáltam nyugodt maradni, és tartani magam a tervhez. Nem akartam a vesztemet. Nem akartam hülyeséget csinálni. Szemembe nézve várt egy kicsit, majd elszántságomat látva, felsóhajtott. Elengedett. Látta rajtam, hogy nem állíthat meg. - Kiütöm a másik őrt! Tedd, amit tenned kell - a folyosó vége felé sétált, de úgy gondoltam, hogy tartozom neki egy köszönettel.
- Kösz! - hangomra hátra pillantott a válla felett, majd megcsóválta a fejét.
- Akkor köszönd, ha túléljük - eltünt a szürke fal mögött, ezért megindultam a páncél ajtó felé. Nem volt sok időm, húsz percem maradt, az őrök örködéséből. Húsz perc leteltével újabb két őr veszi át helyüket, ezért szapora mozdulatokkal löktem be magam előtt a központi, páncél ajtót. A sötét, tágas folyosó számomra nem tartogatott sok mindent. Viszont azonnal kiszúrtam egy irodát, és azt hiszem, hogy az utolsó reményemet is megragadtam. Húsz perc. Ennyi időm maradt. Befutottam az irodába, de zárva volt. Siettem, a pulzusom pedig az egekben volt. Izzadt a tenyerem, a levegőt szaporán vettem, hiszen az adrenalin szintem magas volt. Kinyitottam az ajtót, beléptem az irodába, majd azonnal a telefonhoz nyúltam. Rendőrök! Nyomozók! Valakit muszáj volt hívnom, viszont a második szám beütése után megállt a kezem. Lesütöttem a szemem, majd a falnak támasztottam a hátamat. Gondolkoztam. Agyaltam. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Tanácstalan voltam, az idő rohamosan telt. Zúgott a fejem, és rettegtem. Azért féltem, mert nem tudtam, hogy mi a helyes út.
