Az élet legszebb éveit az egyetem ajándékozza. De mi történik akkor, ha képbe kerül az ördög és betemeti magát a szívedbe?
Daxton Blake maga az ördög. Aki csak ismeri, tudja, hogy bölcsebb döntés távolságot tartani tőle. Mert Daxton olyan, mint egy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
*Kellemes olvasást kívánok, és ezzel a résszel kívánok boldog születésnapot az egyik kedves olvasómnak!
_______________
- Annyira örülök, hogy két hét után végre hazajöttél! - az egyetem előtt történt búcsúzkodás után, két héttel később szorosan öleltem magamhoz anyut. Megkönnyebbülten szívtam be az új lakás friss illatát, és engedtem el a bőröndöm szélét. - Két hete nem láttuk a gyönyörű lányunkat - anya az arcomra vezette a kezét, majd puszit nyomott a homlokomra. A sok tanulás, az esszékre való felkészülés, és ő...teljesen lefárasztott. Úgy éreztem, hogy nem csak lelkileg, de valamilyen szinten fizikailag is elfáradtam. Nem vágytam másra, csak arra, hogy pihenjek és anyuékkal töltsem a hétvégét.
- Már most imádom az új lakást - néztem anya szemébe, miközben feltérképeztem a nappalit. Tipikus amerikai ház volt: kerítésnek nyoma sincs, helyette zöld gyep választotta el a szürke járdától. A ház beltere fehér és letisztult volt. Modern és világos színű bútorok emelték ki, a fehér lakás letisztult külsejét. Fekete lépcső vezetett a tetőtérbe. - Fent van a szobám? - érdeklődtem kíváncsian, de amikor anya utánam nyúlt, megszeppenve hátrálni kezdtem. - Mi történt? - kérdeztem idegesen. A szőke hajú anyukám, megigazította a hullámos haját, majd félve a lépcső felé nézett.
- Mondjuk úgy, hogy van egy...kártevő!
- Egy kártevő? - kérdeztem vissza. - A méh invázió után mi következik? - tártam szét a kezem, de anyu nem válaszolt, hiszen a következő pillanatban furcsa morgást, és apa kiabálását hallottuk.
- Áh, a szemem! Az arcomra ugrott! Valaki szedje le az arcomról! - ajkam elé csaptam a kezem és elkerekedett szemekkel pillantottam anyára, aki vigyort erőltetett, majd vállát rántotta. A szituáció vicces volt, hiszen anya ajka szélén is mosoly rejtőzött. Nem akartam kinevetni apát, de éreztük, hogy ebből nem fogunk jól kijönni.
- Apád azt mondta, hogy egy menyét lakik a padláson - helyezte lapockámra a kezét. - Reggel óta arra törekszik, hogy elzavarja az állatot - óvatos léptekkel haladtunk a lépcsőn, de a lábam minden lépés közben remegett. - Aztán rájöttünk arra, hogy ennek a menyétnek vannak kölykei is - sziszegte.
- Egy egész menyét család?! - megtorpantam, majd a frissen felakasztott családi fényképekre pillantottam. A képek egyszerű, fekete-fehér árnyalatban tündököltek, mégis melegséget és boldogságot árasztanak. A képek bemutatták az egész gyerekkoromat: amikor biciklizni tanultam, amikor elfújtam a születésnapi gyertyákat, és amikor ötödik osztályban nyertem a matekversenyen. Az összes képen ott volt az a szőke hajú kislány, akit csak "Potternek" neveztek. A lényeg mégis az, hogy minden kép készítés közben büszkék voltak rám. Nem emlékeztem minden pillanatára, de arra igen, hogy sokszor sírtam. - Erre emlékszem - az egyetlen színes kép felé mutattam és megsimítottam a szélét. - A Rómeó és Júliát adtuk elő - fontam keresztbe a kezemet. A szinpadot ábrázoló képen sok kisgyerek volt. Mindenki más ruhát, illetve jelmezt viselt. Imádtam előadni a szerepemet. Látjátok az egyik virágot, aki dühös arccal néz a főszereplő Júlia felé? Tippeljetek, hogy melyik voltam én!
